Budapest, 2020. (43. évfolyam)
1. szám, január - Daniss Győző: MÚLTIDŐ - A háború vége
BUDA PEST 20 20 / 01 12MÚLTIDŐ megvárják a háború végét (...) Irén már várt. (...) Össze-vissza csókolt, nyakamba ugrott, és boldog volt, hogy mellette voltam.” Január 16-án a hadnagyot a Havas utcai egyetemi lánykollégiumban szállásolták el néhány tiszttársával: megvacsoráztatták őket és hosszasan beszélgettek az egyetemista hölgyekkel. A meleg fürdő különösképpen jól esett neki, hiszen közben erősen eltetvesedett – írta. Az utolsó pesti napról azonban – aznap neki is vissza kellett vonulna Budára – már nagyon rossz emlékei voltak: „Mindenütt, a Váci utcában, a Vilmos császár, Kossuth Lajos utcában, Rákóczi úton és környékén minden romhalmaz. Égő házak, füst, az utcán temetetlen hullák, lótetemek, elszórt felszerelések...”. Budán néhány napra visszatért a „békehangulat”. Január végén például éjszakákba nyúlóan kártyázott, pasziánszozott tiszttársaival. A napló február 10-ei bekezdései azonban már kínzó éhezésről szólnak, vizet is csak piszkos hókupacokból tudtak olvasztani. Bocz Géza túlélte a budai harcokat, és bár sebesülten, a kitörést is. Egy ember sorsában pár hét alatt megany nyi változás: csókok, romok, tetvek, pasziánsz – ugyanazon a Budapesten. Amikor a védők kiszorultak egy-egy területről, az ott lakók gyakran találkoztak – nem egyszer tragédiával járóan – az ostromló sereg katonáival. Később is, és általában ezek a találkozások sem voltak felhőtlenek. Nagyon sokaknak kellett elszenvedniük legkülönfélébb értékeik, ruhák, cipők, csizmák elvételét, a „davaj csaszi!” óra-einstandját vagy azt, hogy lakásuk egyik-másik, nem arra való helyiségét vécének használják. És mindezeknél szörnyűbb volt, hogy tízezrével erőszakoltak meg nőket, gyereklányokat és nagymamakorúakat is. Nem kevesen estek teherbe, sokan kaptak nemi betegségeket. Nem volt vigasz, hogy egy-egy esetben a szovjet tiszt ott helyben lelőtte erőszakoskodó katonáját. Rákosi Mátyás már a „budapesti béke” legelső napjaiban szovjet túlkapásokról írt levelet Moszkvába, a bolgár Komintern-vezetőnek, Georgi Dimitrov nak. Tömegesek a megerőszakolások, az oroszok sok férfit, „köztük jó párttagokat is”, fogolytáborba hurcolnak, és mindezt sokan a kommunista párt számlájára írják – panaszkodott. Szörnyű volt a bizonytalanság is. Nagyon sokan nem tudták, mi történt hozzátartozóikkal. A január 19-étől megjelenő Szabadság már a Budán zajló harcok alatt kezdte közölni az inkább szívfájdító, mint boldog üzeneteket. Ezeknek a jobbára a Ki tud róla? rovatban megjelent soroknak a legkisebb csokra is voltaképpen maga a történelem. Csak néhány a lap január 26-ai számából: „Kovács József ny. vill. ellenőr január 13-án a Népszínház utca 19. sz. lakásból eltűnt. Öltözete fekete télikabát, szőrmesapka, bakancs. Kora 76 év. Értesítést kér róla Molnár István.” „Igen nagy összegű jutalmat fizetek annak, aki feleségem, Kiss Zoltánné nyomára vezet. 1944. december 20-án éjjel elvitték a nyilasok Eskü tér 7. sz. házból Molnár utca 11. sz. alatti nyilasházba. Erdélyi Ilona vagy Gárdos Lászlóné néven szerepelt. Jutalom annak is, aki bármilyen adatot tud. Erdős, Damjanich utca 13/a I. 4.” „Tóth Endrénének üzeni férje, hogy jól van, Pesten lakik Margitnál az egész családdal.” „Marczini Gyuláné keresi férjét, akit január 16-án elvittek orosz tolmácsnak. Kéri, adjon életjelt magáról.” „Ki tud az »Isteni Szeretet Lányai« Széchenyi-hegyi zárdájából az újpesti nyilasházba vitt gyerekekről, akiket december 22-én hajnalban vöröskeresztes autón Ditrói, a nyilaskeresztes párt sofőrje ismeretlen helyre szállított? Az eltűntek névsora: Alexander Gertrud 10 éves, Alexander Judit 9 éves, Kosztelitz Veronika 7 éves, Reder Mária 7 éves, Rotschild Marianna 10 éves, Rotschild Rózsi 7 éves, Neufeld Katalin 7 éves. Velük voltak még: Bauer Jancsi 14 éves és Molnár Ferencné. Értesítsék Kosztelitz Ignácot, Sas utca 11. P. 2000 jutalom ellenében.” A keresettek nagy többsége már nem reagálhatott, de a hozzátartozóikat keresők megpróbáltak bizakodni. Sokakban élt, élhetett a remény. Az ostrom megpróbáltatásai, a háború „általános” szörnyűségei ellenére nem tűnt lehetetlennek, hogy ismét lesz – ha nem is bőségesen – ennivaló, érkezhet fűtőanyag, kigyulladnak a lámpák. Okkal várhatták azt is, hogy Szálasi-Magyarország bűnöseinek többsége nem kerülheti el sorsát. Lassacskán felvehette a munkát több régi meg új intézmény, hivatal alkalmazottja. Az is, akinek nyilván nem volt könnyű megfogalmaznia a Szabadság február 8-ai számában megjelent üzenetet: „Nagypál Sándor rajzoló (1920, Budapest, Gyenes Mária) c. őrvezető hozzátartozóit értesítjük, hogy nevezett holttestét a Községi Élelmiszerüzem (Budapest, IX. Soroksári út 58.) telepén 1945. február 2-án megtalálták. A halottnál talált karóra és MÁV-igazolvány fenti címen átvehető.”
