Budapest, 2020. (43. évfolyam)
4. szám, április - Kardos Ernő: KÖZTÉR - Egy a sok közül
BUDAPEST 2020 / 04 20 – Szokott mostanában gyalog sétálni a budapesti utcákon? Előfordul, hogy egyedül baktat a Duna parton, és rámosolyog a szembejövőkre? – Igen, de aktív főpolgármesterként is sétáltam a városban. Ma is szívesen kószálok Budapesten, Óbudán különösen és a közeli Duna parton. Kedvenceim közé tartozik Pünkösdfürdő és környéke. Hajdan saját erőből ott tanultam meg úszni: úgy hét éves lehettem akkoriban. Ma is megfordulok azon a környéken, jó érzés, ha séta közben megszólítanak, és ismerősökkel meg ismeretlennek váltunk néhány szót. Jólesik, ha rám köszönnek. – Arra is van ideje, hogy hosszabb beszélgetéseket folytasson a világ dolgairól a haverokkal egy kávé mellett vagy uram bocsá’ a sarki kocsma teraszán? – Igényem az lenne rá, de az időm erre kevés. Ma is dolgozom, bár korántsem annyit, mint főpolgármesterként, amikor sokszor szinte ki sem jöttem az irodából. Ma kicsit lazább lett az életem, több időt töltök családi körben is, de a gondtalan civil életbe még nem rázódtam bele. Némi öniróniával szólva, még mindig túl komolyan veszem, hogy nekem dolgom van. Talán majd leszokom erről, azt remélve, hogy a haverok még várnak rám egy keveset, ha már ennyit vártak, idővel biztos odatalálok közéjük. Óbudán élek születésem óta, ahol tizenhat évig polgármester voltam, anyai ágon öt generációra visszamenőleg a kerületben élt a család. Fel sem merült bennem, hogy onnan valahová elköltözzem. Röghöz kötött vagyok. Az egyik nagyanyám bajor származású, tehát – ha akartam volna – a rendszerváltoztatás előtt távozhattam volna, de soha nem merült fel, hogy itt hagyjuk az országot. Nem csak a szüleim, a testvéreim vagy a barátaim miatt maradtam, ragaszkodtam a helyhez is. Nemcsak Óbuda, hanem az egész város marasztalt, mert – ne értse félre – mindig úgy éreztem, hogy Budapest az én városom. Természetesen nem tulajdonjogi értelemben, hanem az erős érzelmi kötődés miatt. Ma is figyelek minden rezzenésére, még akkor is, ha már nem vagyok döntési helyzetben. – Ha egyet kell választani, melyik a kedvenc utcája Budapesten? – A XII. kerületi Cédrus utca a szívemhez leginkább közel álló. Leánykorában a feleségem ott lakott, oda udvaroltam. Két évig, tehát ’71 áprilisától ’73 augusztusáig minden nap arra vitt a lábam. Akkoriban minden utcakövet ismertem arra felé. Úgy látom, hogy ön elsősorban az érzelmi életemre kíváncsi, fogunk beszélni fontos dolgokról is? Ha lehet, inkább jöjjön a közélet, kifelé nem vagyok túl szentimentális típus. Ámbár volt egy rottweilerem, rettenthetetlen és magabiztos eb, de valójában mégis szerethető kutya volt. Óbudai fideszesek néha hasonlítottak hozzá. – Az már talán politikát karcoló kérdés, hogy a Liszt Ferenc repülőteret ön is csak Ferihegynek hívja? – Persze, Ferihegynek hívom. Ez a szokás hatalma. Az átnevezéseknek néha mégis van értelmük, higgye el, a szimbolikának van jelentősége. Ezért vállalom azokat az „átkereszteléseket”, amelyek a nevemhez kötődnek. Az átnevezések zömét azonban a kerületek kezdeményezték. Javaslatomra lett a futballista Kocsis Sándorról utca a III. kerületben. Ketten Kocsis Mátéval kezdeményeztük a VIII. kerületi II. János Pál pápa tér elnevezést, és én kezdeményeztem például, hogy legyen Széchenyi Istvánról elnevezett tér a Lánchíd pesti hídfőjénél, a Magyar Tudományos Akadémia előtt. köztér Egy a sok közül TARLÓS ISTVÁN: Veszíteni nem szeretek
