Budapest, 2019. (42. évfolyam)
9. szám, szeptember - Vajna Tamás: ÉPÍTETT VILÁG - Budapest nem mediterrán városnak épült, de attól még túlélhetné az éghajlatváltozást
3 épített világ • épített világ • épített világ • épített világ • épített világ • épített világ • épített világ • épített világ • épített világ klímaváltozás nélkül valószínűleg nem következett volna be, s hogy egy ilyen – korábban anomáliának titulált – időjárási eseménynek ma ötször akkora az esélye, mint akár csak 50 éve is. Stefan Rahmstorf , a Potsdam Éghajlatváltozási Kutatóintézet (PIK) igazgatója, aki tagja a WWA vezetőségének, egyenesen azt nyilatkozta, hogy „1500 óta a legmelegebb nyarak mind a 21. században fordultak elő”. Városi éghajlatváltozás Az OMSZ városklímamodelljei hőhullámok nélkül is azt mutatják, hogy a szűk utcák, a burkolt felületek, a növényzet hiánya és az épületek nagy hőkapacitása miatt a városi légkör „a környezeténél átlagosan melegebb, szárazabb és aktívabb (turbulensebb) felszíni áramlási rendszerrel bír”. Mindez növeli a városok sérülékenységét, az időjárásnak való kitettségét. Párizs és London vizsgálata alapján brit, francia és holland meteorológusok nemrég publikálták a Nature klímakutatási folyóiratában, a Climate and Atmospheric Science-ben azokat az eredményeiket, amelyek szerint az urbanizált, sűrűn beépített települések felszínét pár száz méteres magasságban kupolaként beborító városi határréteg (Urban Boundary Layer, UBL) felhőképződése sokkal intenzívebb, mint a növénytakaróban nagyságrendekkel gazdagabb vidéki településeken. A meteorológiában szinte a kezdetektől külön vizsgált városi klíma kutatói azt találták, hogy a zivatarok, felhőszakadások gyakorisága és intenzitása összefügg a beépítettség mértékével. A levegőnél gyakran 15-30 Celsius fokkal is melegebb hőszigetek miatt kialakuló esti és éjszakai felhőborítás megakadályozza azt is, hogy a felszíni hőmérséklet hajnalra enyhüljön. A lokálisan létrejövő üvegházhatás hajnalra sem hagyja lehűlni a városokat. Zöld adaptáció Az átalakuló éghajlathoz való alkalmazkodás kényszerét az urbanisták már jó ideje felismerték Magyarországon is, ám konkrét cselekvésre alig került sor. Bojár Iván András , az Octogon építészeti magazin alapí tó és az Építészfórum korábbi főszerkesztője elmondta, hogy a maga részéről már a 2000-es évek elejétől fasorok, köztéri ligetek és parkok terveivel bombázta az illetékeseket – nem beszélve a növényzettel befuttatott zöld hídról, amely a pesti Vigadót és a budai Várkert Bazárt kötötte volna össze, és a Duna sodrásának erejét használta volna energiatermelésre a pillérekhez telepített berendezésekkel. A 2011 júniusában a Magyar Urbanisztikai Társaság (MUT) kezdeményezésére alakult Városklíma Műhely kalauza régóta hozzáférhető a döntéshozók számára. Ebben egyik érvként szerepel, hogy a parkok és a nagyobb, vagyis 200 négyzetmétert meghaladó alapterületű városi zöldfelületek energia- és vízmérlege a természetes felszínekéhez hasonlít. Kisebb a lefolyás mértéke, azaz a csapadék nagyobb hányada szivárog be és tárolódik a talajban, vagy párolog el, mint a mesterséges felszíneken. Az aszfaltburkolatra és a bitumennel kiöntött kockakőre hulló eső 85–95 százaléka lefolyik (jobb esetben a csatornába), a faragott terméskővel borított felszínről a csapadékvíznek már csak a fele megy pocsékba, de még ez is minimum ötszörös mennyiség az 5–10 százalékos lefolyási mutatójú parkosított felszínekhez képest. Ezek úgynevezett hűvös szigetként szolgálnak, és a hőmérsékletjárás szempontjából a természetes felszínekhez hasonló módon viselkednek. A MUT kalauza szerint a már beépített területek utólagos fásítása is működik: egy 40 százalékos beépítettségű lakótelepen egy jól fásított (vagyis legalább a szabad terület felén fákkal borított) zöldfelület „a szöveg: VAJNA TAMÁS A felszínhőmérséklet alapján beazonosítható hűvös és forró pontok Budapest XI. kerületének 90 méteres felbontású műholdképén – a tartós hőhullámok előtti korszakból. Fotó: Városklíma kalauz
