Budapest, 2019. (42. évfolyam)
8. szám, augusztus - Jolsvai András: SZELLEMIDŐZŐ - Mire gyúrunk?
BUDAPEST 2019 /8 32 szöveg: JOLSVAI ANDRÁS fotó: TANYI ADRIENNE Szellemidőző Köröndy a fejét csóválja. Mostanában túl gyakran fordul elő vele az ilyesmi, gondolja közben, nem lesz ennek a sok csóvának jó vége, ha nem vigyáz, zsémbes öregember lesz belőle egykor, de attól még nem hagyja abba nemtetszésének e jellegzetes kifejezését, legfeljebb most már két okból teszi. Egy nyitott tetejű Ikarus-busz látványa okozta nála az elégedetlenséget. Pedig a busz igazán csinos volt, a hatvanas évek idegenforgalmi filmjeiben lehetett ilyeneket látni, az ülésekről jól öltözött turisták fényképezték anno szépülő fővárosunkat, elöl egy stewardess-ruhába öltözött fiatal idegenvezető mosolygott egy mikrofonba. (Ez direkt volt, csak mondom.) Ezúttal azonban a busz utasainak többsége egy sörcsap körül csoportosult, s az Andrássy út csendjét (ez meg itt egy tréfa) hangos, idegen nyelvű gajdolás verte fel. Nem csoda, hiszen a pirosra festett jármű oldalán öles betűk hirdették, hogy egy igazi bier-busszal van dolgunk, amelynek egyenesen feladata, hogy egységnyi idő alatt minél több sör elfogyasztatása révén jókedvre hangolja utasait – s mintegy mellékesen bejárja a pesti világörökség legszebb részeit. Köröndy nem szívleli a városlátogatásnak ezt a natúr alkoholizálásba hajló műfaját. Nem szerette már eredeti formájában sem, amikor a lelkes sörbarátok egy direkt erre a célra szerkesztett százlábú sörbiciklin tekerészve járták a pesti utcákat – nem mellékesen végleg megakasztva a forgalmat – de abban mégis volt valami emberközeli élmény: ahogy a kipirult versenyzők inuk szakadtáig nyomták a pedált, egyik kezükkel a körkorlátba, másikkal a söröskancsóba kapaszkodva. Volt annak a látványnak valami régies íze: azt a kort idézte fel Köröndy emlékezetében, amikor a tricikli még bevett szállítási eszköz volt Budapesten. De hát a sörbiciklit a városvezetési szigor már kitiltotta Pest belsőbb részeiből, viszont a vállalkozói rétegnek is élni kell valamiből, jött hát a sörbusz, nyilván első lépcsőként, aztán követi majd a sörvillamos, a sörhév és a sörhajó – annak irányítója a sörhajóhadnagy. Csak buli legyen, mondanák az okosok, és buli, az aztán tényleg van, az egész város egy merő buli, amely nem akar véget érni. Köröndynek elege van a lármából, zsivajból, békességes, csendes világra vágyik. Városi parkokat keres föl tehát, tereket, ahol kedvére hódolhat legfőbb szórakozásának, a jövés-menésnek. Nem rögtön tűnik föl neki egy újfajta jelenség, be kell járnia érte a Nép- és a Városligetet, a Margit- és Hajógyári szigetet, a Bikás parkot és a József Attilát, a Harrer Pál utcát és a hajdani Tripoliszt, de hogy mindezeket abszolválta, csak-csak rádöbben, hogy Pest-Budán a testépítés nyáridőre kiköltözött a szabad térre. Köröndynek voltaképpen tetszik ez a fordulat, elvileg egyet is ért vele, még ha maga nem érez is vágyat a gyakorlásra. Gondosan megvizsgál minden eszközt, és sajnálattal állapítja meg, hogy a mozgatható alkatrészekkel büszkélkedő eszközök többségét már felismerni sem képes, nemhogy megállapítani, mely izomcsoportok megmozgatására volnának alkalmasak. A hagyományos, mozdulatlan rudak, nyújtók és bordásfalak, melyek hajdani sötét tornatermek sebeit tépik fel Köröndy lelkében, fájóan ismerősek persze, de manapság ők vannak kisebbségben – egy fittnesz játszótér, ha ad magára, folyton mozgásban van. Köröndy hosszan nézi ezt az outdoor performanszot, csodálkozva megállapítja, hogy az eszközöket jobbára korosabb hölgyek használják, de a látvány némileg zavarba is hozza: felfogása szerint az efféle elfoglaltságokhoz intimebb tér dukál, egy zárt terem, ahol mindenki egyazon célért gyűlik össze. Úgy érzi magát, mint aki akaratlanul belehallgatott egy mobiltelefon-beszélgetésbe, és néhány pillanat alatt olyan titkoknak jutott birtokába, melyekhez valójában semmi köze. Már-már újabb fejcsóválásba fog, de aztán észbe kap. Csinál néhány karkörzést, csípőfordítást, mintha csak bemelegítene, hogy aztán ő is szerre kapjon. Mintha ide tartozna. Mire gyúrunk?
