Budapest, 2019. (42. évfolyam)
8. szám, augusztus - Gács János: A Kis Akadémia emlékezete
25 visszaemlékezések szerint ezek a „beugrások” általában kitűnően sikerültek. A baráti vacsorák közel hozták egymáshoz a különböző tudományágak művelőit. A visszaemlékezések élénk szakmai vitákról számolnak be, amelyek nemcsak az előadásokon zajlottak, hanem a vacsorákon, az azokat néha követő kávéházi „levezetéseken”, s akár még a hazafelé tartó éjszakai sétákon is folytatódtak. A viták élénkségét elősegítette, hogy az előadásokat bármikor félbe lehetett szakítani kérdésekkel. Ez a kötetlenség jelentősen különbözött a „Nagy Akadémia” (az MTA) akkori szellemiségétől. Az is a „lazább” működésre utal, hogy az előadásokat általában szabadon, s nem felolvasva tartották. Az előadásokat legtöbbször diavetítéssel, néha kísérleti bemutatókkal, előfordult, hogy énekkel, zenével (néha az egészen más foglalkozású tagok, pl. Bókay János orvos saját szerzeményeivel) kísérték, ezek a maguk korában igen modern megoldásoknak számítottak. A tagság széles körű tájékozódását szolgálták a kirándulások, üzem- és intézménylátogatások. Egyes előadások kapcsán megtekintettek különböző intézményeket, pl. az Országos Gyűjtőfogházat (1908), a gyermekvédelem központját, a Fehérkereszt Kórházat (1908), a Budapesti Állami Gyermekmenhelyet (1911), a Székesfővárosi Fertőtlenítő Intézetet (1913). Időnként vidékre is eljutottak, többek közt megnézték az esztergomi (1936), székesfehérvári (1939) ásatásokat. Az ásványvizek kezeléséről szólva Mohára (1906), az alpesi sport veszedelmeinek taglalásakor Dobogókőre (1907), az újabb kori tűzijátékokról szólva Rákosszentmihályra (1911) kirándultak. Később Jávorka Sándor (a híres „Jávorka-Csapody” könyv szerzője) több „botanizáló sétát” vezetett. Ellátogattak üzemekbe is, így a Hangya Ipartelepekre (1940), az Állami Pénzverőbe (1940), a Ferencvárosi Dohánygyárba (1903). Néha az előadás helyett múzeumlátogatás volt a program, így jutottak el a Hopp Ferenc Múzeumba, a Székesfővárosi Képtárba (1940), a Társadalomegészségügyi Múzeumba (1933). Tagság csak férfiaknak! Sajátos viszony fűzte a tagokat a szebbik nemhez. A Kis Akadémiának egyetlen női tagja sem volt, úgy tűnik, a résztvevők egyöntetű véleménye az volt, hogy a tudomány művelése a férfiak dolga. Sok volt közöttük az agglegény, korántsem zárkóztak el azonban a hölgytársaságtól. Az előadásokra néha vendégeket is lehetett hívni, s kivételesen a vacsorákra és a kirándulásokra is lehetett családtagokat – főleg hölgyeket – meghívni. A hölgyek távoltartásának részben az is oka lehetett, hogy a társasvacsorákon gyakorta fellépett Réthy László múzeumi igazgató-őr, a numizmatika jeles tudora híres, szókimondó – magyarán disznó – verseivel, amelyeket Lőwy Árpád álnév alatt írt (s amelynek első megjelentetésében is a Kis Akadémia nyújtott segítséget). Akkoriban elképzelhetetlen volt, hogy egy úrinő ilyen verseket nyilvánosan meghallgasson, s esetleg jelét adja, hogy nemcsak megértette azokat, de szórakozott is rajtuk. Nemhogy hölgyek nem lehettek ilyenkor jelen, de még a pincéreket is kiküldték a teremből, ne legyenek tanúi, min szórakoznak a nagy tekintélyű egyetemi tanár urak, néha még báró Eötvös Loránd rektor, ex-miniszter stb. méltóságos úr is. Az, hogy az alapítók fiatal férfiak voltak, abból is látszik, hogy a működés első teljes évében hat előadásból álló sorozatot szerveztek a szexuális életről, megtoldva egy hetedikkel a régi rómaiak házassági szokásairól. Tréfás kedvű tudósok A közösség életének fontos részét, összetartó elemét képezték a legkülönbözőbb mókák, ugratások. A fent említett összefoglaló kötetben számos emlékezés található, ezekben sok szó esik vidám esetekről, legtöbbjük azonban oly szelíd, hogy ma el sem mosolyodnánk rajtuk. Ennek okára a fenti idézettel érdemes rávilágítani: „Se szeri, se száma Kelen Béla tréfás eseteinek, a legtöbben azonban Lőwy Árpád-szerű őszinteségek vannak, amelyeket nemigen lehet megfehéríteni.” Mint tudjuk, 1941-ben a nyomdafesték még 1–2 nagyságrenddel kevesebbet tűrt el, mint manapság. Két esetet talán mégis érdemes felidézni: Az egyikben egy profi művész által gipszből készített tükörtojásokkal tréfálták meg egyik, ezt az ételt különösen kedvelő tagtársukat és asztaltársait. Beavatták a pincéreket is, s a tréfa célpontjai csak akkor csodálkoztak el, amikor villájuk koppant az ínycsiklandozónak látszó étel felszínén. A másik eset az előbb említett Kelen Béla orvosprofesszor (becenevén Tatya) csínye volt. A kis akadémia vezetői tanúi voltak, amint a kávéházban rendőrségi szakemberekkel a daktiloszkópiáról beszélget. Azon nyomban ki is jelölték, hogy a következő hétfőn előadást tartson a témáról. Fel is készült, meg is tartotta a kiváló, demonstrációval kísért előadást, segítségül az őt kijelölő vezetőket híva ki az előadói asztalhoz. A tinta azonban (ellentétben a szokásos gyakorlattal) lemoshatatlan volt, így a tekintélyes professzor és docens urak napokig festékes ujjhegyekkel játak-keltek. A Kis Akadémia 1944 végéig, Budapest ostromának kezdetéig működött. Semmilyen adat nem lelhető fel arra nézve, hogy bárki megkísérelte volna a társaság működését az 1945–48 közötti félig-meddig demokratikus időszakban újraindítani. Ha a működés nem folytatódott is, a szellemiség, azaz a tudomány iránti elkötelezettség, egymásnak a pozíciókra való tekintet nélküli megbecsülése, és a tréfákra, ugratásokra való hajlandóság máig tovább él az egyetemi oktatók és a tudomány művelőinek körében. Ezt az állítást személyes tapasztalataim támasztják alá: 50 esztendeje, egyetemi éveimtől kezdve túrázom együtt egy társasággal, akik között sok a tanár és a kutató, s bizton állíthatom, hogy a hangulat hasonló e körben, mint ami a Kis Akadémiára is jellemző volt. A tanszékvezetői szobában, ahol Eötvös Loránd meghalt, festmény található Eötvösről. A keret alján rézlapra vésték: „A Kis Akadémia ajándéka”, festője Éder Gyula .
