Budapest, 2019. (42. évfolyam)
8. szám, augusztus - Buza Péter: HEREIN! - A kezdet vége
BUDA PEST 201 9 / 8 22HEREIN! vonszolta összeroncsolt testét. Vejének, Császár Gyula kávésnak And rássy úti házából temetik majd, ahol hét évig lakott. Ennyi a pályakép. Némi kiegészítés csak a vő üzleti működése kapcsán kívántatik: Császáré volt 1901 és 1908 között az Oktogon kávéház (Andrássy út 48.), 1909-től visszavonulásáig pedig a Nemzeti Szalon kávésaként működött. A valószínűleg tuberkulózis miatt elferdült hátú Jenőnek, az Andrássy út Quasimódójának, s a bővérű, nagytestű Wilhelm-Vilmosnak is születtek gyermekeik. Vilmosé a már említett Kornélia (Császár Gyula felesége). Kornélia húga és nővére (Ilona és Irén) fiatalon tűntek el az arctalan pestiek tömegében. Egyedül Béla (1871-ben született) jelenik meg saját képében a várostörténetben, ha kissé félrehúzzuk az idő kulisszáit. Vilinek ez az egy szem fia 1906 decemberében keveredett hírértékű botrányba. Mint a Pesti Hírlap újdondásza írja, tizenhatodikán este a Váci körúti (ma Bajcsy-Zsilinszky út) Monopol Kávéházban mulatott Pitzek Ferenc hentesmester meg Löffelmann, egy „művész nő”, bizonyos Rienzi Mariska orfeumsztár társaságában. Pezsgőztek: hosszan és hangosan. Mariska észrevette, hogy a szomszéd asztalnál csendesen iszogatja pikolóját a rendőrkapitányság erkölcsrendészeti csoportjának későbbi vezetője, Talián Károly . Úgy látszik, ismerték egymást az erkölcstelen éjszakából. (Tudható, hogy a hölgy művészetének szokásosan voltak, mondjuk úgy, vadhajtásai.) Mindenesetre Mariska felállt, rámutatott Taliánra, kijelentve, hogy nem tetszik neki a képe. S azt szeretné, ha lepedőben vinnék ki ezt a hitvány alakot a kávéházból. Az urak nekiestek. Megverték. Kidobták. A felbujtó megúszta a büntetést. Tulajdonképpen Béla és Feri is: csekély 50–50 forintnyi bírsággal. Rienzi Mariska orfeuménekesnő nevét ismeri a köz-, ezen belül az irodalomtörténet. Az ő „mérgezett csókja” ölte meg Ady Endré t. A garázda Bélának egy fia született, ifjabb Béla. Zálogházi hivatalnok lett. Leszármazottjáról nem tudok. Unokatestvére, Jenő (a púpos Jenő fia) is tisztviselő, 1914-től a fővárosnál. Kórházi tiszt, a dunabalparti gyógyintézmények gondnokságához rendelve. Hobbija: színdarabokat ír (s rendez) a VI.–VII., majd az V. kerületi Munkáskaszinónak. Neki biztosan született egy fia, a harmadik Jenő, de csupán a nevét tudom. A Keiner–Huszár–Löffelmann család kibogozhatatlan szálakkal fonódott össze Pest élő s valaha élt polgárai közösségének szövetével. Lezárva a Herein-saga fejezeteinek sorát, az alábbi epizódokkal a kávés Herein Mátyás Károly nevű fiának s leszármazottainak sorsához térek vissza. Magyarnak lenni, minden áron Fontos városi ember volt a pesti családalapító másodszülöttje, az első Herein Károly . 1878-ban fogalmazógyakornokként kezdi karrierjét a budapesti adminisztrációnál. Nekem különösen fontos szerepben: a főváros középítési bizottmányánál dolgozott. Közmegelégedésre. Az 1890-es években tanácsjegyzői, majd 1901-től elöljárói rangban szolgál: vezeti a II. kerületi elöljáróságot. Szervezte a kerületi jótékonysági egyletet, alelnöke volt a budai dalárdának. 1907 nyarán családostul hosszú utazásra indult, az osztrák-olasz-svájci Alpok vidékére vitte a vasút. Zwickau térségében járt a vonat. Besípolt az alagútba. Mire kiért a fényre, Herein Károlynak megállt a szíve. Ötvenhat éves volt. Harminckét esztendőn át szolgálta Budapestet. A család krónikása, a második Herein Gyula (hivatkoztam már szövegére egy korábbi fejezetben) a második Herein Károlyról, a II. kerületi elöljáró Kispestre kiköltöző fiáról (szintén fővárosi hivatalnokról) ír színes mondatokat visszaemlékezésében. Kétségtelenül különös figura volt. Nem csak azért, mert a képviselő úr (a Vázsonyi-féle pártnak volt helyi vezetője) mindig keménykalapot hordott, vagy mert hosszú utazásokat tett, bőven a tengeren is túl, de mert élt-halt a nőkért (kivéve jámbor feleségét). Az asszony egyetlen egyszer lázadt fel, utánalopódzott, hogy kilesse, hová igyekszik: „Mikor villamosra szállt fel, felesége szintén felszállt a hátsó peronra. Onnan figyelte a férjét, vajon mikor száll le. A kalauz kérte a jegyeket. Lujza néninél ( Brunner Aloizia – B. P.) nem volt pénz, mondta a kalauznak, hogy a férje az első peronon áll, majd ő megváltja az utazási jegyet. Mikor a kalauz szólt Károly bácsinak, hogy felesége jegyét váltsa meg, megfordult, s hátra nézve, határozottan kijelenti, hogy ezt a nőt nem is ismeri sose látta. Erre a kalauz a legközelebbi megállóban leszállította [az asszonyt – B. P.] a villamosról. (...) Egyébként mikor Afrikába utazott, kijelentette, szükséges az utazáshoz tű, cérna, hálóing és a barátnője.” „Később (írja tovább második Gyula) a család szervezője volt minden ben. Minden év márciusában megszervezte a Herein család találkozóját Pesten, a Valéria kávéházban (Üllői út és Körút sarkán van). A legutolsó találkozás 1950-ben volt. Minden élő Herein rokon ott volt. Én is. Külön teremben voltunk. Sokszor visszaemlékszem erre az utolsó találkozásra. A kávéház előtt kalapot szoktam emelni az ősök emlékére” Emeljünk mi is kalapot, búcsúzóul. Migráns-mese volt, igaz volt, itt a vége. Magyarok lettek mind, akikről a történet szól, ilyenek meg olyanok. Olyannyira, hogy ifjabbik Károly még családi neve igazságát is letagadta. – Magyarok vagyunk és magyarok voltunk! (így forrt benne a nemzeti érzés.) Dehogy németek! Magyar a nevünk is! A here ínja! (De hogy éppen ez jutott az eszébe!) Itt biztosan nem a felesége elől fut a kispesti Keiner Károly forrás: Kispesti Helytörténeti Gyűjtemény
