Budapest, 2019. (42. évfolyam)
5. szám, május - Zöldi Anna: ÉPÍTETT VILÁG Tér///Erő
BUDA PEST 201 9 /5 16épített világ épített világ • épített világ • épített világ • épített világ • épített világ • épített világ • épített világ • épített világ • épített világ A Magyar Művészeti Akadémia kezdeményezésére 2014-ben, évszázados hagyományt felélesztve indult útnak a szalon-kiállítások sorozata. Az elmúlt öt évben rendre követte egymást az építészet, a képzőművészet, a fotó, az iparművészet és a népművészet seregszemléje. Idén – immár másodszor – az építészeten a sor. E programok közízlést formáló szerepe vitathatatlan, a hatás nyilvánvalóan a válogatás minőségén múlik. Az építészet esetében ez fokozottan igaz, a kortárs mű értő dekódolásához mintha kevésbé lenne eszköze a laikus közönségnek, mint a többi műfaj esetében. Több az előítélet, és kevesebb a kapaszkodó. Azt, hogy egy alkotás mennyire célszerű használati tárgy, mindenki közvetlenül megtapasztalja, az építészeti szépség fogalmát azonban korántsem övezi konszenzus. A klasszikus stílusok vitathatatlannak tartott esztétikai értékeit, míves megoldásait széleskörű elismerés kíséri, az idén éppen száz éves modernizmusnak azonban meglett kora ellenére is újra és újra bizonyítania kell. A szakma számára nyilvánvaló, hogy mit köszönhet a 20. század eleji forradalmi szemléletváltásnak, az eklektikus városszövetbe illesztett kortárs házak elfogadtatása a közönséggel azonban manapság is folyamatos kihívást jelent. Épp ezért a szalonnak különös jelentősége van az értő közönség nevelésében. A sorozat indító kiállításainak – az összes művészeti ág esetében – viszonylag könnyű dolga volt, hisz messzire nyúlhatott vissza az időben. Az idei Építészeti Szalon kurátorai már keményebb fába vágták a fejszéjüket, csak öt év termése állt rendelkezésükre. Ráadásul ez az öt esztendő – bár már túl voltunk a gazdasági visszaesésen – még nem feltétlenül a prosperálás időszaka volt. Ez amúgy is nehéz műfaj, sokkal inkább ki van szolgáltatva a gazdasági és megbízói kényszernek, mint más művészeti ágak. Itt azonnal meg is kell állnunk egy gondolat erejéig: vajon mennyiben tekinthető a 21. század második évtizedének végén művészetnek az építészet? A válasz korántsem magától értetődő, és nem véletlen, hogy a Műcsarnok kiállításának kurátorai is ezt járják körül különféle irányokból. A tárlat gerincét a Műcsarnok főtengelyében elhelyezkedő termekben kiállított anyag, az eltelt időszak válogatása alkotja. Szegő György kurátor arra törekedett, hogy a sokféle projektet a múltban gyökerező, a mai kor feszítő kérdéseire választ adó kontextusban értelmezze. Ahogy kurátori bevezetőjében megfogalmazza: „Az építő tevékenység általánosságban kiszolgálja a pazarlás igényeit, de a felelősen gondolkodó építészeknek újra és újra keresniük kell az általuk megfogalmazható értelmes jövőt.” Az ökológiai katasztrófa felé sodródó világban hatalmas felelősség nehezedik a szakmára, dönteni kell, hogy a növekedésre fókuszáló gazdaság keretein belül milyen eszközökkel teremtik meg az élhető jövő kereteit. Magyarországon a térség léptékénél fogva a gigaprojektek kevésbé jellemzők. A közép-európai régióban általánosságban a visz szafogott, szándékosan szerény és eszköztelen, etikus, a befektetővel szemben a közösség érdekeinek szolgálata a szakma küldetése. A Műcsarnok Tér///Erő címre keresztelt tárlatának hívószava, a közösségi építészet is ezt a szemléletet hangsúlyozza. Tér///Erő
