Budapest, 2019. (42. évfolyam)
3. szám, március - N. Kósa Judit: Egy amerikai Pesten
29 Egy amerikai Pesten N. Kósa Judit Ralph Brewster: Hontalanul Budapesten, 1940-1944 fordította Veres Mátyás, a jegyzeteket Éder Katalin írta Corvina, 2018 • 341 oldal, 3490 forint. ¤Furcsa érzés újdonságként kézbe venni egy olyan kötetet, amelynek eredetijéről valójában vastag port kellett lefújniuk az újra felfedezőknek. Ralph Brewster memo árja – angol címén: Wrong Passport – a szerző korai halálát követően, 1954-ben jelent meg Londonban. Azóta viszont lepergett két nemzedéknyi idő, és kaotikus félmúltból a legvitatottabb történelmi időszakká vált a könyvben lefestett néhány, tragikus év. Ralph Brewster maga is afféle kakukktojás volt egyébként, olyasmi, mint a vurstlibeli szakállas nő, egyedi és a maga problémájával páratlan. A Mayflower úttörőjének leszármazottja, Amerikában mégis nagykamaszként járt először, nem titkoltan azzal a szándékkal, hogy visszaszerezze az atyja által könnyelműen odadobott állampolgárságot, de nem járt sikerrel. Maradt tehát az, aminek született: asztrológia- és zenerajongó olasz állampolgár, hozzáláncolva Mussolini országához. A háború kitörése után Görögországból a korábban már belakott Budapestre tért vissza, s egy félresikerült kitoloncolást követően megkezdte éveken át tartó menekülését a házmesterek elől. A magyart csak törve beszélő, egyébként poliglott Brewster számára az 1940 nyara és 1942 novembere közötti időszak arról szólt, hogy minden nap szereznie kellett valamilyen esti szállást. Ebből a sajátos alulnézetből szemléljük a negyven körüli férfi napjait, ahol fárasztó kavalkádban vonulnak fel a ma is ismert és mára elfeledett figurák. Rácz Aladár klasszikusokat játszik cimbalmon, és előbb készségesen kölcsönadja a farkasréti vadonban épült háza sezlonját, másodszor azonban már elzavarja hősünket a remélt azilumból. A zsidómentő Almásy László – „az angol beteg” – az ő olvasatában egy szigorú náci, akinek saját neme iránti vonzalmát a visszaemlékezés szerint széles körben pertraktálják a pestiek, és mulatnak rajta, amikor tudtán kívül egy kikeresztelkedett zsidót vesz föl titkárának. (Ezen a ponton hadd jegyezzük meg: habár ilyesmiről szó sem esik a könyvben, nehéz szabadulni a meggyőződéstől, hogy Brewstert nem utolsósorban a budapesti hatóságok melegekkel kapcsolatos megengedő magatartása ösztönözte a városban maradásra, és a Mussolini államában fenyegető üldöztetés is visszatartotta a hazatéréstől.) Találkozunk egy szögletes svájci mérnökkel és nimfomániás feleségével, bepillantunk a későbbi irodalomtörténész Lengyel Balázs otthonába (a család éveken át önzetlenül segítette a menekülőt). Megismerünk egy hindu festőt, egy német Gestapo-ügynököt, egy kvietált olasz dívát, egy fogászból lett ortodox archimandritát és egy Liszt-rajongó orosz tolmácsot is, aki korábban csillagász volt. Megannyi különleges ember, felderítésre váró sors, ellenőrzésre váró tény. Mert bizony felettébb nehéz kételkedés nélkül fogadni az olyan a közléseket, mint hogy 1940-ben az emberek a Margit körúti fegyházat „úgy emlegették, mint Dachaut vagy Belsent”, vagy hogy 1944 márciusában Almásy gróf egy reggeli közben kijelenti az elbeszélőnek: (a zsidók) „természetesen mind mennek a koncentrációs táborokba, és megsemmisítik őket”. Ez a sor hosszan folytatható, egészen az olyan apróságokig, mint hogy hősünk egyik szállásadója bizonyos Morvai Lenke , aki pinduri eszpresszót vitt „az Erzsébet tér közelében”. Ez volt a Vilmos császár út 5. alatti Magyar Espresso, a hölgyet pedig Morvay nak hívták. Ugyanakkor ha túllépünk az elbeszélő leplezetlen elfogultságain és – a Google előtti korban még természetes – tévesztésein, rájövünk, hogy a könyv rengeteg érdekes aprósággal szolgál a negyvenes évek eleji Budapestről. Brewster elmagyarázza nekünk, hogyan lehetett az első felvonás után beslisszolni az Operaházba. Megtudhatjuk tőle, miféle labirintus volt a Király fürdő, ahol a bennfentesek kihagyták a vasárnap reggelt, mert akkor „divat volt odajárni”. Megorrolhatunk, amiért rondának minősíti a pesti eklektikát, és csak a Vár barokk és empire épületeit becsüli valamire. Beleborzongunk, hogy tapasztalatai szerint még a legelőkelőbb bérpalotákhoz is hozzátartozott a poloska és az irtószer ciánszaga. És ellenőrizhetjük, hogy a Petőfi Sándor utca eleje tényleg zsúfolásig volt eszpresszókkal, ahol – meséli – inkább szép, mint finom szendvicseket és salátákat kínáltak. A több tucat ember mellett, aki kisebb-nagyobb szívességgel segítségére volt Brewsternek, volt egy igazi jótevője is: Cavallier József , aki a Szent Kereszt Egyesület megbízásából foglalkozott zsidómentéssel, és 1942 novemberétől az amerikai-olasznak is két teljes éven át szerzett tartózkodási engedélyt. Mivel a szerző a nyilas hatalomátvételkor elhagyta Budapestet – és kalandos úton végül eljutott Rómába –, valószínűleg nem is tudta: 1944. november 17-én a nyilasok megrohanták a szervezet Múzeum körúti helyiségét, Cavalliert pedig fejbe lőtték. A sebesülést csodák csodájára túlélte. Élete pedig feltárásra, megörökítésre vár.
