Budapest, 2018. (41. évfolyam)
2. szám, február - Török Róbert: EMANCIPÁCIÓ - Csak jót!
BUDAPEST 2018 február 24 A Sternberg hangszer-kereskedelmi cég és gyár alapítása a 19. század végére esik. A század közepére kialakuló gazdasági virágzás, az iparpártolás, az adózási kedvezmények, a főváros fejlődése valamint az emancipációs törvény adta lehetőségek kedveztek a gyenge lábakon álló hazai hangszeripar fejlődésének. Sternberg Mózes (1802–1866) és Abelesz Fanni (1820–1895) 1861-ben született fia, Sternberg Ármin 1884-ben megalapította szerény boltocskáját Pest VII. kerületében, a Kerepesi út 36. szám alatt, szemben a Rókus kórházzal. Kezdetben egyedül munkálkodott itt. De aztán lendületet vett az üzlet, s mire a csúcsra ért, már nemcsak Magyarhonban, de szerte a világon halmozott sikert sikerre. Sírfelirata szerint „Neve – fogalom Sternberg Ármin (1861–1928) császári és királyi hangszergyáros. Az egyetlen magyar zsidó gyáros e szakmában. Példád bevilágítja élet-utunkat.” (A szöveg túloz: nem ő volt az egyetlen zsidó ebben a szakmában, de az ő pályája a legsikeresebb) A lehetőségek földje A család apai ősei Máramarosszigetről származtak. Nagyapja Sternberg József (1772– 1854) és felesége Cecília az 1930-as években rajzolt családfa szerint még ott élt. Ármin szülei később a Komárom vármegyei Ács községben telepedtek le. Édesapja rebbe (rabbi) volt. A településen ortodox zsidó hitközség működött, zsinagógával, temetkezési egylettel, iskolával. (Édesanyja ágán, az Abelesz családban is ismerünk ácsi rabbikat.) Sternberg Mózes 1866-ban bekövetkezett korai halála után özvegye nevelte fel a hat gyermeket. Nyilván a társadalmi felemelkedés és a jobb megélhetés reményében költöztek az akkor nagyvárossá fejlődő Budapestre. Mindnyájan: Johanna, Karolina, József, Lajos, Ármin és Dezső . Idővel a testvérek is bekapcsolódtak az üzletvitelbe. Ármin a családi legenda szerint egy olasz hangszerkészítő mester révén ismerkedett meg a szakmával, és eleinte csak hangszerek javításával foglalkozott. Első találkozásukról fia, Sternberg Tivadar Csak jót! című írásában olvashatunk: „A régi jó időkben, 1863 táján porlepte postakocsi állt meg a Kerepesi-út rozoga indóházában. A kocsiból a többi utas közt egy olasz hangszerkészítő mester szállt ki, aki néhány kellemes napot akart eltölteni Pesten. Aztán holtáig itt maradt. Megszerette ezt a jókedélyű, fiatalosan nekilendült várost, amely – szerinte – teli volt muzsikával. Valahol a város egyik csendes, hangulatos uccájában szerény kis műhelyt nyitott és tanítványokat gyűjtött maga köré. Az elsők között, aki a tanítványok közül felszabadult volt – mint azt a hangsze-Csak jót! Török Róbert 1867: XVII. t.-c. 1. §. „Az ország izraelita lakosai a keresztény lakosokkal minden polgári és politikai jog gyakorlására egyaránt jogosítottaknak nyílváníttatnak. 2. §. Minden ezzel ellenkező törvény, szokás vagy rendelet ezennel megszüntettetik.” A két rövid mondat, száz évek küzdelmeinek lezárása, amely küzdelmek során a magyarországi zsidóság emancipációjáért érvelt, tárgyalt, s tett konokul újabb és újabb lépéseket. 1867. december 27-én az uralkodó szentesítette a törvényt, amely 1868. január elsejével – százötven esztendeje – hatályba lépett. Olyan új helyzetet teremtve az ország s Budapest izraelita vallású pogárainak, amelyben nem volt többé kérdés, van-e bármi jogi természetű akadálya annak, hogy kiteljesíthessék tehetségüket. Hogy elismerést szerezzenek maguknak, olykor nemzedékek óta itt élő felmenőiknek, hogy beírják nevüket egy szakma vagy éppen a város közössége, akár a nemzet történetébe, hogy fiaik, egzisztenciájuk örökösei fényes pályát futhassanak be. EMANCIPÁCIÓ Sternberg Ármin
