Budapest, 2018. (41. évfolyam)
12. szám, december - Kiss Borbála: „Azt hiszem, le kell ülni a téren egy padra.”
BUDA PEST 2018 / 12 28 Elek Lenke: Papírszalvéta. A pöttyösre, a hófehérkésre és az ibo lyásra voltam a legbüszkébb. Háromrétegűek voltak, puhák, mélynyomottak. És egészen simák. Ezeket nem cseréltem volna el semmi pénzért, még Verával sem. Pedig amikor megtudtam, hogy ő is gyűjti a szalvétákat, közeli barátnőmnek fogadtam. Kortársam volt, rajongott a szép papírszalvétákért, miniszoknyát hordott, mint én, beatzenét hallgatott, és csak boldog akart lenni. Vera dolgait egy másik Vera ismertette meg velem, az irodalomtanár nőm. Onnantól kezdve mindent elolvastam Mándytól, még azt is, amit a fociról írt, pedig az egyáltalán nem érdekelt. Magamban persze akkor még tetszikeztem, és bácsinak gondoltam. Holott semmi sem állt olyan távol tőle, mint hogy bácsi legyen. Amikor filmen megláttam, ahol orvost játszott, majdnem integettem neki, ismerősként üdvözöltem a vásznon, mint aki mindent tud róla, azt is hogy melyik cukrászdába jár, kedveli a szimplát és rajong a moziért. A Teleki tér világát mélyrehatóan ismerte, mégis örök egzotikum maradt a számára. Mint nekem, amikor az első munkahelyemre igyekeztem reggelenként a Karácsony Sándor – bocs, Karpfenstein – utca felé. Egy kis alacsony épületben működött a bérszámfejtés, délben kiszaladtunk Zsuzsá val a piacra borsót venni, aztán délután, amikor elszunnyadt a főnök, meg is pucoltuk, és csak úgy az ablakon dobtuk ki a héját. Kedves Iván! Bocs, hogy tegezlek, de közben elmúlt néhány évtized, és már furcsa lenne a tetszikezés. Ha látnád, hogy néz ki most a tér. Betonkockába költözött a piac, hatalmas üvegtáblák szikráztatják rajta a fényt nyáron. A minap voltam vendégségben egy luxuslakásban az ötödiken, gyönyörűen átalakították, csak a fürdőszoba egymillióba került. A Nap mozit befalták a multik. A sarkon albán fagyit mérnek, de ne kóstold meg, tele van habosítóval, dúsítóval, ki tudja, mivel. Most fordult be a busz, a Modulo. Még éppen elérem. Hogy hova lettek a papírszalvéták? Ki tudja. A költözések során eltűnt az ibolyás is, pedig azt sokáig egy külön dossziéban tartottam, nehogy véletlenül összegyűrődjön. Mentes Endre: Milyen szépen süt a nap. Nagyon ritkán ülök be a Művészbe, de ha igen, akkor mindig Mándy Iván asztalához. Jobban mondva ahhoz az asztalhoz, ahol háromszor is láttam az utolsó éveiben. Azóta lassan-lassan kialakult egy rítus: úgy helyezkedem el, mintha itt lenne velem a jobb oldali széken, abban a pózban, ahogy utoljára hagytam. Csak ül, mint egy halovány, saját magáról mintázott opálüveg szobor. A kávémat úgy rendezem az asztalon, hogy helyet hagyjak neki, legyen hová tenni a csészéjét, amit a csészealjjal együtt emel maga elé. Mint egy angolkisasszony. Vagy legalább is úgy, ahogy én képzelem az angolkisasszonyokat. Ilyenkor csak nézegetünk. Tavaly egy októberi csütörtökön megpróbálkoztam valami suta párbeszéddel, de már a megszólításnál elakadtam. „Nézze, Mester...”, „Nézze, Mándy úr...” „Iván bácsi, nézd...” Valahogy egyik sem volt helyénvaló, pedig csak annyit akartam mondani, hogy milyen szépen süt a nap. Most itt ülünk egymás mellett. Belekortyol a presszójába, rám néz és elmosolyodik. „Csigavér, öreg. Legközelebb menni fog.” Török András: Három emlék. Flóra lányomat az elátkozott nyolc vanas évek első felében minden hétköznap egy óvodabuszra kellett feltennem, amely a Budán található szakszervezeti művész-óvodába szállította a pesti csemetéket. 8 óra 33-kor érkezett a busz, de mi félre mindig ott voltunk, és mereven néztük a megállónál lévő patika vasredőnyét. Pontban félkor egy fehér kismamacipős láb jelent meg lent, a redőny résében. Versengve felkiáltottunk: „Lábi! Lábi!”. Erre (vagy inkább ettől teljesen függetlenül) a láb nagyot rántott a vasredőnyön. Annak több se kellett, felszaladt a fészkéig. Kinyitott a patika. Egy idő után eszembe jutott, hogy ez a rítus akár egy Mándy-novella története is lehetne. Mert hogy az írót látásból már ismertem. Miután a szülők, főleg operai dolgozók, könnyes búcsút vettek gyermekeiktől, átsétáltam a Művész presszóba, amely akkor még 7.30-kor nyitott. Mindenféle regényeket olvastam ott, jól emlékszem, hogy Philip Roth Portnoy’s Complaint című könyvét ott olvastam ki. (Hát ezt soha nem fordítják le magyarra – gondoltam.) 9-ig maradtam általában, mert akkor már vagy ott volt Mándy, vagy tudtam, aznap már nem jön. Inkább nem jött, mint igen. Ha jött, általában nem írt, csak nézegette az embereket. Soha nem mertem megszólítani. Pedig hozzá igazítottam, ha nem is az életemet, de a reggelijeimet. A másik, szorgalmas író, a kismester, a vastag történeti regények szerzője, E. J. bezzeg minden nap ott volt. A ruhatárban vastag fafogast rendszeresített, saját monogramját golyóstollal véste bele. Az évtized végére, 1989-ben a legfrissebb, Budapestről szóló könyvemnek kiállították az illusztrációit, Mándyt kértük fel a megnyitó beszédre. Jött és beszélt, szabadon, a városról. Egy szót sem tudok felidézni abból, amit mondott. Csak a nézést, az aurát, az emberek megilletődöttségét. Meg hogy abban a városban, amiről ő beszélt, nem volt Buda, csak Pest. Az utolsó emlékemet az író temetéséről őrzöm. Mint éppen hivatalban lévő kultúrpolitikus, 1995-ben én mondtam az egyik beszédet. Mert azt a benyomást keltettem a szervezőkben, mintha jól ismertem volna. Vagyis a népszerűségéhez dörgölőztem. Félretettem a szöveget, amit munkatársaim a kezembe nyomtak, a saját szavaimat mondtam. Azzal fejeztem be: „Isten veled, Iván!”. Pedig nem is tegeződtünk. Most, a centenárium alkalmából azt üzenem: „Bocsásson meg nekem, mester.” Bojár Iván András: A polgári rezisztencia szobra. Kora huszonéves voltam. Egy szétmállott világ biztos támpontokat kereső gyermeke, fogódzókat sokat megélt agg barátoktól, irodalmi és történelmi idolok mintáitól remélő fia. Öltönyt hordtam, nem farmert, western csizmát, ahogy a kortársaim. Vékony gallérú zakókat keskeny nyakkendővel. Apám két nemzedékkel idősebb barátainak levetett ruhatáraiból szemezgetett vállaltan divatjamúlt darabokat. Kora huszonévesen soha nem tudhatja az ember, hol éri az éjszaka. Hol alszik, ha egyáltalán. Sokszor ért olvasás közben a hajnal a Fő utcai Szép Ilonka drink bár halovány vörös fénnyel derengő, középkori faragott kőoszloppal alátámasztott históriákkal átitatott terében. Nappal pedig, ha nem a bölcsészkar termeiben, folyosóin, büféjében lófráltam, beültem a Művészbe. Kávéháznak hívtam, nem cukrászdának. Ma is Művész kávéházazom, noha a vendéglátás most ott tenyésző műfaját éppoly nehezen tudnám meghatározni, ahogy akkoriban. Nem olyan hely, ahol kultúra éled. Márpedig a Művészben éledt. S a belső helyiség tükör alatti asztalánál ülve majd’ mindennap megélhettem ezt. Onnan esett a legjobb rálátásom a kívülről belépve bal oldali első sarokasztalra. Oda, ahol rendszerint az utolsó pesti író, Mándy Iván ült. Talán másfél évtizeddel lehetett idősebb annál, amennyi most vagyok. Aggastyán. Meghajlott hátú magas elegáns úr. Maga is öltönyös, természetes eleganciájából nem engedő. A néma, de kérlelhetetlen polgári rezisztencia szobra. Arcának finom rezdülései éteri intelligenciát sejttettek. Kis körasztalán napilapok, kávéscsésze, idevaló kötelező apróságok találtak helyet. Ott és akkor nem a szövegeivel: fizikai jelenlétével képviselt egy messzi tűnt, soha vissza nem térő világot – mintha a nyugatosok leszármazottja, egy kihalt család utolsó sarja lenne. Nekem ő ott és akkor ezt a világot képviselte, énkereső éveimben e tán félreértett pózban kínált mintát, fogódzót. Még láttam őt, s míg láttam, a kávéházi asztal peremén tudatosítottam magamban az élményt: egyszer eljön az idő, amikor elmesélhetem az utánam jövőknek. Ez az idő most elérkezett.
