Budapest, 2018. (41. évfolyam)
11. szám, november - Bardóczi Sándor: HOVÁ JÁRNAK A FÁK ISKOLÁBA?
szöveg és fotó: BARDÓCZI SÁNDOR 25 az egykori ÉVM-ben, amelyek kötelezően megszabták, hogy egy embernek mennyi zöldfelületet kell biztosítani, addig ma ilyen szabályok már nincsenek. A lakótelepeknél ez a szám 21 négyzetméter volt lakosonként. Nem meglepő tehát, hogy Budapesten ebben az időszakban háromszorosára nőtt a zöldfelületek nagysága, és hatszorosára a játszóterek száma. Radó színre lépésekor éppen egy hatalmas zöldfelületi boom vette kezdetét, s ezzel a FŐKERT új – a boldog békeidőket visszaidéző – aranykora köszöntött be. Jó vezető érkezett, jó időzítéssel. A közgazdász alapvégzettséggel rendelkező igazgató később igazi fabolondnak bizonyult. Elvégezte a Kertészeti Egyetemet, sőt le is doktorált a szakmából. Látván a fásításban, parkosításban megnyíló új lehetőségeket, kiváló érzékkel ismerte fel, hogy a vállalatnak egy olyan masszív, gépesített faiskolai bázist kell megteremteni, ahonnan el tudja látni a városi programokat. Ahogyan nagy elődjei (Fuchs Emil és Ill semann Keresztély vagy Räde Károly ) a szá zadelőn, ő is a faiskolai alapokkal, az utánpótlás legfontosabb elemeinek kiépítésével kezdte. Csak éppen ez a faiskola már nem a Füvészkertben, a Margitszigeten, a Nádorligetben vagy a Népligetben jött létre, hanem a hatalmasra növekvő Nagy Budapesten kívül: Tahitótfalu és Dunabogdány között. Ott, ahol a Kalicsa-patak a Szentendrei-Dunába folyik. 1963-ban tehát, egy évvel Radó igazgatói kinevezése után létrejött a FŐKERT Tahi faiskolája mintegy 110 hektáron. Valószínűleg nem a semmiből, bár nagyon keveset tudunk a tényeleges előzményekről. Ami biztos: az 1849-es császári pátenssel elkezdődött Habsburg birodalmi kataszteri térképezés, amely Tahi térségében az 1880 körüli helyszínrajzi állapotokat rögzítette, már szerepeltet a területen egy jóval kisebb alapterületű faiskolát – két helyrajzi számon – és egy állandó épületet is. A mai állapothoz képest is feleekkora faiskolát akkor még szalagparcellás tormaföldek vették körül minden oldalról. Arról is tudomásunk van, hogy a területen található vadászkúriát 1947 után államosították, majd a tormaföldekből is jelentős területeket csatoltak a ’63-ban kialakított új faiskolához. Ez az új bázis már nem pusztán a tahitótfalui határhoz tartozó földekből, hanem Dunabogdány határföldjeiből is kihasított magának a Kalicsa-patak túloldalán. A régi kúria épülete ma is megvan, bár jelentős átépítéseken esett át: ebben alakították ki az irodákat. Előkertjében pedig egy olyan fajtagyűjtemény kapott helyet, amely az itt születő növények különféle fejlődési fázisait mutatja be a potenciális vevőknek. Sok fa ebben az előkertben már ötven-hatvan éves is elmúlt. Sorok a Dunáig A katonás sorokban beültett földek egészen a Dunát kísérő természetes galériaerdőkig nyúlnak, habár a hőskorhoz képest a 90-es években jelentős zsugorodás állt be: a kárpótlás az alapításkori 110 hektárból csak 56-ot hagyott meg. A FŐKERT is megérezte a rendszerváltozást, ennek egyik jeleként a Tahi Faiskolában is megjelent a magántőke, bár a többségi tulajdonrészek még így is a fővárosi vállalat kezében maradtak. A területi és tulajdonrészben bekövetkezett akkori csökkenés ellenére Tahi megmaradt a Budapesthez legközelebb fekvő legjelentősebb díszfaiskolának, ahol a 90-es és 2000-es évek elsősorban a túlélésről, a felfutó magánerős építkezések és az autópálya-fásítások kiszolgálásáról szóltak. Budapest ebben az időszakban alig rendelt iskolázott fákat, a közterületi zöldfelületek fejlesztése jelentős mértékben visszaszorult. Még a közelmúltra is inkább az volt a jellemző, hogy például Szentendre többet vásárolt egy évben, mint egész Budapest. A Tahi faiskola ma már regionális jelentőségű. Vevői között nem csak a Dunakanyar települései és Budapest jelennek meg, száz kilométeres körzeten belül a legtöbb önkormányzat a rendszeres ügyfelek között van. Ültetvényöntözés Juharok a legszebb ruhájukban
