Budapest, 2018. (41. évfolyam)
9. szám, szeptember - Horváth Júlia Borbála: SÉTÁLUNK, SÉTÁLUNK - A gázos öntudat
11 Az Óbudai-szigettel szemközt található a tisztviselőtelep. Hatalmas, kényelmes villákban lakott a vezetőség, a lakások, mérete, elosztása, és hogy milyen közel helyezkedett el az igazgató úréhoz képest, jelezte, hogy a tulajdonos hol foglal helyet a hierarchiában. Míg a munkások – persze a háború ideje alatt – tehenet, disznót is tarthattak, a vezetők jóval visszavonultabban éltek. Nos, manapság inkább fordított a helyzet. Vagy ugyanolyan? Nem is tudni, annyira össze keveredtek már a népek, a mai utódok viszont megtartották az önellátó szokásokat. A kertekben virít a paradicsom, uborka, bab fut szaporán karóra, és leérett a szilva; a kicsike bódé talán még cefre tárolására is alkalmas. Az Északi összekötő híd mentén vonul tovább a menet, és elérkezik a sokat emlegetett gyárterület peremére, amelynek egyik oldalán frissen nyírt fű, és helyrehozott régi-új business épületek sorakoznak. Kosárlabdapályától sakktábláig terjed a parki design, árnyékos kávézó üzemel a sokat látott nyárfák alatt. Akkor itt innánk egy kávét... Néhányan hűsölnek egy keveset, mások visszaülnek a kerékpárra, és azalatt végigtekernek a területen. Felhívom a figyelmet az óriási, falra kifeszített arcképekre. Mintha ipartörténeti panteonban járnánk, tudja valaki idézni a neveket? Komoly arcok néznek fentről is, lentről is, és a kirándulók büszkén sorolják: (Margittai) Neu mann János matematikus, Bíró László újságíró, feltaláló, Szilárd Leó fizikus, Telkes Mária napenergia-kutató, Pécsi Eszter az első magyar építésznő... Bravó! Indulhatunk is tovább! A gyárterületet zárva tartják, az átlagközönség csak kívülről tekintheti meg. A csarnokok nagy része üres, szöveg: HORVÁTH JÚLIA BORBÁLA FOTÓ: RIC évvel később, az üzemeket Óbudai Gázgyár néven egyesítette. A gyár szomszédságában két lakótelep épült, egyik a munkásoknak, másik a vezetőségnek... A csoport érdeklődéssel szemléli az évszázados lakóligetet. A központi téren súlyos platánok hullatják aranybarna leveleiket, földszintes vagy szűkemeletes házikók mértéktartó ablakokkal, zöldre festett, faragott tetőléc, balkonládákban muskátlik őrzik e sajátos skanzen hangulatát. Tíz lépéssel száz évet ugrottunk vis z szafelé... Lelkesednek a nézők, s képzelődnek, annak idején mily nagyszerű lehetett itt az élet szénlapátoló munkástól fölfelé. A többség alulról kezdte, vagyis nehéz fizikai munkát végzett, de legalább megbecsülték érte... A korszerű ipartörvények meghatározták a munkarendet, a jogokat és a kötelességeket, sőt, a munkások szabadidejéről is gondoskodtak. Itt nem lehetett szó panel-elidegenedésről. Sportpályákat, közösségi találkozóhelyeket hoztak létre. 1908 után adókedvezménnyel jutalmazták a munkáslakások építését. Többnyire kétszobásak voltak, ami a szerényebb körülmények közül érkező családoknak magas színvonalat jelentett. Érdem szerint a szakmunkások a nagyobbakba költöztek. Fürdőszoba helyett a telep központjába épített fürdőházat látogatták. A tervező a magyar szecesszió mellőzött alakja, Almási Balogh Lóránd volt... Micsoda gondok... Horkant egyik, s bólo gat a másik túrázó, na de most nem egymás sóhajait fejtegetnék, hanem a múlt napsütéses pillanataiban sütkéreznének. Ah... Kissé árnyalódik a verőfény a két négyzetméteres hálófülkék hallatán, ahol agglegény vigécek nyertek jogosultságot; de virágot nekik is kötelező volt nevelni az ablakban, vagy mehettek, amerre láttak. A juttatások jelentősen népszerűsítették a munkavállalást. Ünnepekre élelmiszercsomag, a fűtéshez ingyen-brikett járt. A gyerekeket sem kellett messzire vinni, mert az egyedi tervek alapján épült telepi óvodába járatták őket. Ilyenformán összetartó, zárt közösség alakult ki, amelyhez tartozni rangot jelentett. Ha valaki kívülről akart betörni, annak nehéz dolga akadt... Aha, szóval ez a híres gázgyári öntudat! Elgondolkodva lépdel tovább a menet, többen a világháborúk előtti időkön tűnődnek. Hol van az a nyár... A felhősebb homlokú korosztály maga előtt látja a viharos békeidőket, de amint körbenéz, mégis az áradó kedélyességet látja; megszépítő emberöltőkkel ezelőtt, takaros bérházikókban, tulipános spaletták mögött éltek és haltak a huszadik századforduló budapesti lakosai. több okból kifolyólag. Mint látható, megmaradtak a derítőmedencék, a jellegzetes aluminimum héjjal, és a hozzá vezető utakkal. Darabja körülbelül ötven méter átmérőjű. Körös-körül a föld sajnos telített ciánnal, és más mérgező ipari anyaggal. Mire a földcserét tökéletesen elvégzik, mi már lehet, hogy nem is élünk. Néhányan nagy ívben kerülnék a terüle tet, de megnyugtatást kapnak, hogy itt nem sugárzott, és jelenleg sem sugárzik semmi, csak annak idején helyenként szakszerűtlen volt a szigetelés és a melléktermékek tárolása. Lássuk inkább a víztornyot! Az érdeklődők a hármas torony felé veszik az irányt, amelyek messziről hirdetik, hogy gyárat is lehet igényesen tervezni. Főleg, amióta felújították...A helyi lakosok különös lelkesedéssel vetik magukat a látványba. A nyolcvanas években a Műemlékvédelmi Felügyelőség javaslatot tett a gyárterület skanzenné nyilvánítására. Végül nem kaptak engedélyt, és hát, hogy is mondjam: az élelmes lakosság mindent széthordott, amit csak talált. Szerencsére megmaradtak az építészeti értékek: a víz- és kátránytornyok és a legjellegzetesebb, az óraház. A toronyban esküvőket, és zártkörű rendezvényeket szerveznek, az utóbbi időben kiemelt helyszínné vált... Olyan, mint egy monumentális templom. Legalább öt-hat emelet magas! Álmélkodik kicsi és nagy, kihúzza magát öreg és fiatal, és a lelkes patrióták fáradhatatlanul képzelegnek, hogyan lehetne felhasználni a ma még rothadó kincseket. A Velodrom mellett múzeum, szálloda, polgármesteri hivatal, iskola, színház és a magyar Szilícium-völgy szerepel a terveik között. A gázos öntudat
