Budapest, 2018. (41. évfolyam)
8. szám, augusztus - Jolsvai András: SZOBORPARKŐR - Szondikálás
Szondi György hatvan éves: mármint szobra a Köröndön, melyet Marton Lász ló alkotott, s mely Bocskai Ist ván első helyetteseként jelent meg az Andrássy (akkor éppen Népköztársaság) út bal oldalán (ha a Hősök tere felé nézünk) a Kádár-korszak legelején, hogy betöltse az űrt, melyet az erdélyi fejedelem negyvenötös elmozdítása (érdemei elismerése mellett más, fontos beosztásba helyezték) okozott. Szondi György úgy is néz ki egyébként, mint egy délceg hatvanas. Marton Lászlónak, az alkotónak persze nem volt könnyű dolga: s nemcsak azért, mert a drégelyi hősről igen kevés valóságos információ maradt fenn. (Hogy mást ne mondjunk, azt sem tudjuk róla, hány esztendős volt valójában az ostrom idején, s előéletéről is bizonytalan, töredékes adatok maradtak csak ránk: valószínűleg közemberből emelkedett föl várkapitánnyá – Drégely nem királyi végvár volt, hanem egyházi birtok, kinevezéséhez tehát nem volt szükség annyi formalitásra, mint, mondjuk, Dobó esetében Egernél –, s a neve arra utal, hogy családja a Bácskából származhatott: Szond – vagy Szonta – Apatin közeli kisközség, ma is létezik.) Azért is nehéz volt a feladat, mert a szobrásznak egy meglévő talapzatra, adott méretben kellett elkészítenie művét, amely ráadásul farkasszemet nézett az átellenben zászlót bontó Zrínyi Miklós sal, akit anno, kilencszázkettőben, Róna József álmodott bronzba. Az történt, hogy apostoli királyunk, a jó Ferenc József a tizenkilencedik századvég ünnepségsorozatában – mink, magyarok, egyezer évesek lettünk, ő meg ötven éve uralkodott rajtunk – tíz szobrot ajándékozott a fővárosnak örömében. Ebből négy a Köröndnek jutott, melyet eleve úgy terveztek, hogy a körbefutó palotasor előtti teret majd azok kötik össze. 1902 és 1905 között el is készült a négy alak, Zrínyi (Róna József), Bocskai (Holló Barnabás), Bethlen Gábor (ifj. Vastagh György), Pálffy János (Senyei Károly), és ők emelték a környék fényét – akkor még volt neki – egészen a második világháború végéig. (Erre szokták mondani, hogy egyet az ultizóknak, egyet a betlizőknek: őfelsége ugyanabban a pillanatban gyönyörködhetett két hősben, akik ősei trónját igyekeztek megmenteni, s kettőben, melyek e trón megdöntésére, vagy legalább meggyengítésére törtek – ezt nevezem én kiegyezésnek.) Negyvenöt után aztán a Habsburg családból származó szobroktól elköszöntek a Hősök terén (ezt most nem kommentáljuk), s helyükre, a frissen készült Rákóczi és Thököly mellett, feltol ták az erdélyi fejedelmeket. (Két metrómegálló, annyit bármelyik szobor képes elmozogni.) Pálffy nádor és országbíró és hadvezér, a szatmári béke labancirányú nyélbeütője ötvenben távozott el a közterektől, attól kezdve majd egy évtizedig egyedül Zrínyi vigyázta a Felsőerdősor utca torkolatát. Marton mester az ilyenkor adódó lehetőségek közül a legkönnyebbet választotta: olyan művet alkotott, amelyet elődei is kedvtelve nézegettek volna: ember meg nem mondja erről a Szondiról, hogy nem a millenium lázában készült. Sisak, mellvért, szablya, köpeny, szakáll, bajusz, és rettenthetetlen tekintet: így képzeltek el egy igazi hőst a tizenkilencedik század végén, Arany János nyo mán. Az ember csak azt nem érti, hogy kelevéze miért nem ragyog vala balján – pedig ott kellene lennie valahol. Persze, a köröndi vitéz még mindig jobban járt, mint mozaik-társa a Szondi utca és a körút sarkán: az úgy néz ki, talpig páncélban, mintha Nagy Lajos lovagjai közül került volna a hajdani Steiner Gasse torkolatába. Összegzésül legyen elég annyi, hogy Terézvárosban – helyesen – ma is erős a Szondi-kultusz, meg hogy a mai Köröndnek nem ez a historizálás a legnagyobb baja. Messze nem. 32 szöveg: JOLSVAI ANDRÁS fotó: TANYI ADRIENNE BUD A PEST 2018 / 0 8 SzoborparkÔr Szondikálás Névjegy: Szondi György Kodály körönd Alkotó: Marton László Felállítva: 1958.
