Budapest, 2018. (41. évfolyam)
8. szám, augusztus - Simplicissimus Budapestje
kinteni (akinek Trianont a nyakába varrni persze – a tények ismeretében – nem lehet.) Nagy Imre azonban igazi hős volt, a rendszerváltás az ő szimbolikus újratemetésével indult. A jelenlegi miniszterelnök politikai pályája is azon a napon vett repülőrajtot. Azt se lehet mondani azonban, hogy a kommün rémtetteiről a jövő évben esedékes szomorú centenáriumhoz közeledve nem indokolt hangsúlyosan megemlékezni. A Kádár-rendszer iskolai agymosása több nemzedéknél elérte, hogy a Tanácsköztársaságot valamiféle jelentéktelen bohóctréfának, bolondok farsangjának tekintse. Hát nem. A magyar történelem részben akkor siklott ki. Tessék kézbe venni az Országház kiadványát, B. Müller Tamás Vörösterror az Országházban, 1919 című könyvét, amely egy alapos bevezető tanulmányból és egy dokumentumgyűjteményből áll. Nem közismert tény, hogy a Belügyi Népbiztosság Politikai Nyomozó Osztálya (Korvin Ottó vezetésével) a Főren di házban (az Országház északi szárnyában) rendezkedett be. Ide osztották be a diktatúra hírhedt alakulatát, az úgynevezett Lenin-fiúk szűk magját is. Feladatuk a tanácsköztársaság megdöntésére irányuló mozgalmak feltárása és elfojtása volt. Az Országház termeiben számos politikai túszt és ellenforradalmi cselekmények vádjával letartóztatott személyt tartottak fogva, a velük folytatott rettenetes bánásmód híre hamar elterjedt a városban. Szóval az emlékoszlop (legyen bármilyen esetlen) újra elkészítése és visszahelyezése erkölcsileg indokolható. Hogy mégis miért nem tekinthető előre vivő gesztusnak mégsem? Mert akkor felmerül a fehérterror áldozatai emlékművének szükségessége, és újabb, végtelenített követeléshullám indulhat el. Lehet hogy a Nagy Imre szobrot kellene a helyén hagyni, és a Vértanúk emlékművét elhelyezni máshol? Hiszen az 1996-as kompozíció – amelyről a korabeli kritika alaposan leszedte a keresztvizet, többek között azért, mert tökéletesen eltévesztette a mártír miniszterelnök karakterét – olcsó szimbolizmusa („félúton az önkényuralom és a demokrácia között”) csak az Országház közelében működik. A szerkesztőség postájából Július 19-én érdekes és meghökkentő levél érkezett hozzánk elektronikus úton. Váratlan szemrehányást kapott szerkesztőségünk egy recenzió miatt. De nem ám tévedések vagy pontatlanság miatt. A levélíró azt kifogásolta, hogy egyáltalán megszületett az írás. Ez állt benne: NEMZETI ÖRÖKSÉG INTÉZETE Ikt.szám: NÖRI 484/2 (2018) ügyintéző: dr. Kárpáti Katalin főig.h. BUDAPEST Folyóirat Szerkesztősége Buza Péter főszerkesztő részére Budapest Honvéd utca 3. V. em. 13. 1054 Tárgy: Tájékoztatás kérése Tisztelt Főszerkesztő Úr! Döbbenten olvastam a folyóirat 2018/07. számában, a 30. oldalon, a Recenzió rovatban Zeke Gyula úr tollából „Bedekker a másvilágra” címmel megjelent, „Nemzeti Nagylétünk Nagy Temetője” kötetet bemutató újságcikket. A könyvvel kapcsolatos valamennyi kizárólagos, területi korlátozás nélküli, minden felhasználói módra kiterjedő felhasználói jog kizárólag a Nemzeti Örökség Intézetét illeti meg, és ennek alapján kizárólag intézetünk jogosult a kötet nyilvánosságra hozataláról dönteni. Figyelemmel arra a tényre, hogy a kötetet intézetünk még nem adta ki, a nyilvánosság előtt még nem jelentette meg, tisztelettel kérem Főszerkesztő Urat, szíveskedjék tájékoztatást adni arra vonatkozóan, hogy a könyv hogyan került az Önök birtokába, és milyen indíttatásból készült recenzió a felhasználói jog jogosultja által nyilvánosságra még nem hozott műről. Intézkedését megköszönve, 2018. július 19. Radnainé Dr. Fogarasi Katalin Főigazgató A panaszt haladéktalanul kivizsgáltuk. 23-án a következő választ küldtük Főigazgató asszonynak: Nemzeti Örökség Intézete Radnainé Dr. Fogarasi Katalin főigazgató 1086 Budapest Fiumei út 16. Tisztelt Főigazgató Asszony! 2018. 07. 23. Mint a Budapest folyóirat kiadójához, Buza Péter főszerkesztő úr illetékességből, válaszadás céljából hozzám továbbította az Ön folyó hó 19-én kelt, NÖRI 484/2 2018 számon iktatott, felvilágosítást követelő levelét, amelyben kifogásolja, hogy recenziót jelentettünk meg a „Nemzeti Nagylétünk Nagy Temetője” című, Önök által kinyomtatott, de meg még nem jelentetett könyvről. Az esetet kivizsgáltam, Zeke Gyula szerzővel személyesen találkoztam. Elé tártam az Ön levelét, felhívtam figyelmét arra, hogy „A könyvvel kapcsolatos valamennyi kizárólagos, területi korlátozás nélküli, minden felhasználói módra kiterjedő felhasználói jog kizárólag a Nemzeti Örökség Intézetét illeti meg, és ennek alapján kizárólag az intézet jogosult a kötet nyilvánosságra hozataláról dönteni.” Minthogy Önök még ezt a könyvet nem adták ki, feltettem a szerzőnek az Ön kérdéseit, melyek arra irányultak, hogy a.) Hogyan került ez a könyv a szerző birtokába?, illetve b.) Milyen indíttatásból készült a recenzió? Zeke Gyula helytörténész, régi szerzőnk, jó néhány kötet szerzője mentségéül azt tudta felhozni, hogy a kötetet pénzért, egy boltban vásárolta. Némi gondolkodás után fel is tudta idézni mikor és hol. A kiadványt 2018. június első felében vásárolta a Múzeum körút egyik antikváriumában. Az indíttatást firtató kérdésre azt mondta, mint minden ilyen írás esetében a kiadvány méltatása és népszerűsítése volt a célja. Szerette volna, hogy az olvasók értesüljenek a kiadványról, a lehető legtöbben megvásárolják azt. Tisztelt Főigazgató Asszony ! Ennyit tudtam kérdéseit illetően kideríteni. Véleményem szerint a fentihez hasonló sajnálatos eseteket úgy lehetne megelőzni, hogy amennyiben a nyomdából már kikerült kiadványok megjelentetését csak egy hosszabb időszak múltán tervezik (vagy egyáltalán nem), akkor – a de facto forgalomba hozatal előtt – a tiszteletpéldányokat se osszák ki. További munkájukhoz sok sikert kíván Simplicissimus ügyvezető, a Budapest folyóirat kiadója (A könyv azóta hivatalosan is megjelent, egyelőre kizárólag a Fiumei úti temető bejáratánál, az Információs Pontban kapható. – A szerk.) 21 Ugyanaz, az Országház felől, Fortepan, 129779, 1934, adományozó Kelecsényi Kristóf, részlet
