Budapest, 2018. (41. évfolyam)
6. szám, június - Jolsvai András: SZOBORPARKŐR - A fejtelen sampion
32 szöveg: JOLSVAI ANDRÁS fotó: TANYI ADRIENNE BUD A PEST 2018 / 06 Szoborparkőr vakolat, sitthegyek és főleg az építkezéseknél használt kerítések, amelyek csaknem teljesen lehetetlenné teszik az uszoda megközelítését, arra vallanak, hogy a szegény aréna is olyan, mint Déva vára – vagy, hogy egy kortárs eseményt is mondjunk, mint az Ybl-bazár –, amit éjjel raknak, leomlik reggelre és viszont. Pedig a világ legdrágább arénájáról van szó, az ember joggal gondolhatná, hogy legalább egy évet ki kellett volna bírnia. (Az már csak hab a tortán, hogy a vele szimbiózisban élő Dagály uszoda felújítása sincs sehol – pedig erre az évre ígérték –, és hogy az arénát se közelítheti meg civil látogató, merthogy ami működik belőle, azt az állam bérbeadta Hosszú Katinka cégének, aki ifjú úszópalánták oktatását végzi ott, jó pénzért. Mit mondjak, van olyan szög, ahonnan ez az egész történet hétmérföldes disznóságnak tűnik.) Erről persze a szobor nem tehet. Mint ahogy arról se, hogy a talpazatába egy echte vízmérőt építettek, amely 2017 január elseje óta mutatja digitális kijelzőjén, mennyi víz folyt le azóta a Dunán, s ez a mennyiség hány úszómedence, kád, bögre megtöltésére volna alkalmas. Hosz szan gondolkodtam, hogy ezt az eredményt hogyan tudták kinyerni naponta változó adatokból, de nem sikerült a megoldás közelébe jutnom. Igaz, nem kell nekem mindent értenem. Felhívom azonban az illetékesek (mondjuk, az alapzat alkotói) figyelmét, hogy a Fővárosi Vízművek a lakossági vízórák hitelességét hétévente lejártnak tekinti, ilyenkor a szerencsétlen fogyasztó új eszközök megvásárlására kényszerül: nem tudom, így van-e a szobortalpazatoknál is, de jó lesz időben felkészülni! Ami mármost a műalkotást magát illeti, aki ismeri Taubert László munkásságát, annak nem volt miért meglepődnie. Az ötvenes évei elején járó művész hosz szabb ideje ugyanazt a formát variálja, mely valamikor a huszadik század első felében hódított, Dali és Modigliani korában. Alak jai a figuralitás és nonfiguralitás határmezsgyéjén születnek, erről a dolgozatról például határozottan megállapíthatjuk, hogy ha élőlény lenne, nő lenne, erre utal öles öle s erre utalnak a keblei, igaz, kitárt karjai könyökben csonkoltak és feje sincs egyáltalán. Homorító mozdulata a győzelmi pillanat örömét éppúgy kifejezni hivatott, mint a hátrafejes előtti századmásodpercek megfeszített izmainak állapotát. Mint látjuk, a címet ily módon akár le is szűkíthetjük, helyesebb volna a „Női hátúszóbajnok rajt előtt”, a túlságosan általános, semmitmondó bajnoknál. (Egy interjúból megtudhatjuk, hogy a művész is sokáig szenvedett a címadással, a szobor már régen készen volt, mikor még nem volt neve, és rengeteg variáció felmerült a végső változat előtt is. Tegyük hozzá: méltán.) Látszik tehát, hogy Taubert László nem sokat vesződött azzal, hogy a pályázati kiírás rejtelmeibe elvesszen (tudniillik volt pályázat is, bár részletei – hányan vettek részt, kik döntöttek s milyen szempontok alapján – ezidőszerint nem látszanak publikusnak), nem törte a fejét olyan kérdéseken, hogy milyen lehet egy „figurális alkotás, amely tükrözi a Duna Aréna szellemiségét”, hanem hozta a maga formakészletét, ha tetszik, jó, ha nem tetszik, keressenek mást helyette. A döntnököknek, íme, tetszett, így készülhetett el időre a 6,8 méter magas, lenyűgöző alkotás, amely messze földön hirdeti a sport nagyszerűségét. Az aréna szellemiségét meg a polírozott alumínium tükrözi vissza, különösen, ha rásüt a nap. A fejtelen sampion szegény arénára, mert igazán nincs jó bőrben. Egészen pontosan nem tudom, mi a csudát csinálnak vele, mert valahányszor arra járok, éppen semmit, de a sok félbehagyott lépcső, málló A bajnok. Ez a hivatalos címe Taubert László monumentális alkotásának, mely a Duna Aréna főbejáratát díszíti, több mint egy esztendeje. Rá is fér a díszítés Névjegy: A bajnok XIII. Népfürdő utca 34-36. Alkotó: Taubert László. Felállítva: 2017.
