Budapest, 2018. (41. évfolyam)
6. szám, június - Tarján Balázs: Piaci arcok
15 unicum vagy betétes kávé, a betét mindegy, de legyen rövid. Időnként eltűnik, ilyenkor barátnőjével Zalába megy – Istenem, hányszor ígérte már, hogy pálinkát hoz onnan nekem... Legfrissebb élményem, hogy 70. születésnapját a kocsmában (gondolom: is) ünnepelte, pezsgőt bontatott, és töpörtyűt, lila hagymát, stifoldert, kenyeret, uborkát hozott a „nagy asztalhoz”, így látta vendégül barátait. Ő este, otthon pizzát evett... A., A FESTŐ, MUNKÁCSY MIHÁLY-DÍJAS. Ami aktív korszakát illeti: korosztálya legtehetségesebbjei között tartották számon, kritikusok dicsérték az egész világot bejárt kiállításait, lázadóként performanszokat szervezett, belekóstolt a fotózásba, külföldi tanulmányutakon járt Németországban, Itáliában, Franciaországban. Féltestvére híres énekesnő. Jó húsz éve nem fest már, két sztrók fogta meg. Kedvenc kifejezése: „ez fantasztikus”. Valóban fantasztikus, hogy tavaly, hosszú idő után újra kiállítása volt a Bedő házban. Engem elfogadott, jártam a lakásán, megmutatta a képeit, a legkisebb 1,5×2 méter. Kicsit túlozva mondható, hogy útja a Rózsa presszóból indult és a Fény utcába torkollott. Azt hiszem nem hagy ki napot, szereti a társaságot. Egy unicum és egy pikoló sör az adagja (jó, inkább duplázva). J., A BIRKÓZÓ. Neve van a sportban, két szeres olimpiai bronzérmes, világbajnoki érmes helyezésekkel dicsekedhet, sokszoros magyar bajnok. Medvés mozgású, kicsit húzza a lábát, tán nem is veszi észre. Szívesen elüldögél a kocsmában, egy csinos, szőke, orosz vagy ukrán származású, de magyarul jól beszélő asszonnyal látni együtt. A két csapos, Á. és L. azt mondja, segít, összeszedi a poharakat, behozza azokat. Bort iszik, keveset, de azért egy pohárnál többet. Az asszony cigarettázik, ezt J. gyújtja meg, ő tavaly december óta pipázik, egészséges... Talán nem is tudja: egy kicsiny írásban is szerepel (Gitta meséi: Kaland a birkózóval cím alatt), ahol nevével „élve” egy „másodosztályú birkózó” próbál ismerkedni, feleséget szerezni. Érdekes, az asszony neve szlávos: Olga... Gyakori vendég még Zs., aki egzotikus áruval kereskedik, tud élni, a pezsgő rajongója, miatta tartanak az olcsóbbak mellett mindig Hungária extra dry-t a hűtőben (nem kell félni, a palackban soha nem marad még mutatóban sem, ha kell, segítek). Vele jókat beszélgetünk a borról, borászokról, borsznobokról, Villányban nagyon otthon van. Ritkábban jön, akkor edzésről, wellnessből, vékony, sportos alakja és tarra nyírt feje messziről feltűnik. Sokszor csapódik hozzá – olykor így hozzánk – J. bácsi, a húsok és sonkák mestere, aki séfként is működött elit helyen, mielőtt a piacon is gyökeret vert, ma már nyugdíjasként van jelen. A régi Jugoszlávia Szlovénia nevű köztársaságának szülötte, de magyarként él, azért szívesen beszélget a férfi kofák között megtalált egykori jugoszláv sorstársával „jugoszlávul”. A beszélgetést némi rövidital és pezsgő szokta kísérni, ami főként partnerére nézve káros – hangoskodás és furcsa nacionalizmus kap ilyenkor teret. Érdekes: a kocsmát ezekben a percekben érthetetlen okokból többen elhagyják. A sornak persze nincs vége. Szólhatnék a mindig régivágásúan, „bárósan” elegáns idős úrról (nyáron fehér öltöny, fehér cipő), akiről kevesen tudják, hogy már a Kádár rendszerben kém(elhárító?) volt, a rossz nyelvek szerint ma is vissza-visszahívják. Vagy J.-ről, a nemrég még magas beosztású városházi tisztviselőről, akinek unokatestvére is megmártózott a politikában, csak más párt színeiben. Aztán a Liszt Ferenc-díjas ének-és előadóművésznő férje (élettársa), a volt légiós, őstörténész, T. is érdekes figura, ahogy látom, ő most ismerkedik ezzel a világgal. De álljunk meg itt, vagy üljünk mi is le egy pohár italra, ennyi is – remélem – érzékelteti: a piac maga az élet. A PIAC ÉS A VÁSÁR MINDIG EGYET JELENTETT a sokadalommal, ahol pedig sok ember van jelen egy időben, ott óhatatlanul megjelenik az étel és az ital, legyen az lacikonyha vagy kocsma. Nem véletlen, hogy a piacot és a vásárt együtt emlegetem, etimológiai szempontból erős az átfedés. Nyelvünkben a „vásár” tűnik fel előbb, az első írásos emléke 1055-re tehető. Iráni eredetű, a „wazar”=vásár, piac szóból eredeztethető, és valószínűleg azonos az újperzsa „bazár”-ral. Ez utóbbit mindenki ismeri, akár személyesen meglátogatva egy külföldi úton, akár hazai boltok nevéből, akár hallomásból. Az olasz „piazza”, tér szóból magyarosodott „piac” később, 1372 táján jelent meg írásban nyelvünkben. És bár a mai értelmezés szerint a vásár inkább időszakos, termékekre specializálódott, regionális vagy országos árucserét jelent (no meg a leértékeléseket...), a piac pedig a napi vásárlások színtere, a fogalmak keverednek. Így lehet, hogy a piacokkal azonos célokat szolgálnak a vásárcsarnokok.
