Budapest, 2018. (41. évfolyam)
1. szám, január - Daniss Győző: A NAGY HÁBORÚ - Új megoldások a cipőfronton
BUDAPEST 2018 január 13 határozat utolsó bekezdése elismeri a terv kivitelezéséhez hozzájárulók áldozatát: „Minthogy ezen közhasznú cipőjavító-műhely felállítását csakis egyes bőrgyárosok és nagykereskedők, még pedig a Wolfner Gyula és társa, a Mauthner Testvérek és társai, valamint a Weltsch Gottfried utódai cégek nagylelkű természetbeni adományai tették lehetővé, a tanács ezen cégeknek adományaikért őszinte köszönetét fejezi ki.” Az ötlet megvalósulásáról érdemes hosz szabban idézni a Vasárnapi Ujság cikkét (1917. 3. szám): „A Német utcai polgári iskola igazgatója gondolt az elmúlt évben arra, hogy a diákokat állítja be ipari munkára, és velük pótolja a harctéren küzdő tanult munkásokat. A gyerekek először a nyáron egy csepeli tölténygyárban végeztek könnyebb munkát és a két hónap alatt a gyár százhúszezer koronát fizetett ki a diákoknak munkabér fejében. ugyanennek az iskolának a növendékei tizenhét hold földön konyhakerti növényeket is termeltek, most pedig odaülnek a suszterpad mellé, hogy a maguk és társaik rongyos cipőjét megtalpalják. ...Hétszáznyolcvankilenc kis diák jár ide, a legtöbbje szegény szülők gyermeke, kétszázhetvenhat apa a harctéren van, az anya pedig a legtöbb esetben nehezen küzd a mindennapi kenyér megszerzésének gondjaival. ...Az iskola egyik harmadik emeleti szobájában rendezték be a cipészműhelyt. Az iskola két szolgája – mind a kettő tanult cipészmester – tanítja be a fiúkat, mivel azonban az intézetben nagyon sok a lyukas cipő, és még több diákra is szükség lenne, a katonaság ad három susztert, ők is hozzálátnak ahhoz, hogy mentől több gyereket tanítsanak ki a mesterségre. A gyerekek csak hetenkint kétszer mennek el a suszterórára. ...A talpakat mozaik-talppal látják el. Ez is háborús találmány. Úgy készül, hogy apró bőrdarabkák kerülnek egymás mellé a talpra. A bőrhulladékokat egymáshoz illesztik, szinte milliméter pontossággal, azután az ilyen egymáshoz formázott bőrdarabokat faszegekkel erősítik a régi talphoz, szóval egy cipő talpára nem egy, hanem néha nyolc-tíz talp is jut. És ez a megoldás jobb, mint a fatalp. Az ára három-négy korona. Persze csak a diákok cipőit készítik itt el, azokat is csak a megállapított sorrendben: legelőször mindenki a saját cipőjét javíthatja ki, azután sorra kerülnek a hadiárvák, majd akiknek az apja a háborúban van, végül a többi gyerek cipője is a kis suszterek kezébe jut. És ha ezzel a nagy munkával készen van már az iskolai suszterműhely, akkor megkezdik a szülők cipőinek a kijavítását.” Felnőtteket segítő kezdeményezésről számolt be A cipő című szaklap (1917. május 5.). A cikk szerint a tanács városgazdálkodási osztálya olyan műhely felállítását javasolta, amelyik a fővárosi alkalmazottak lábbelijeit talpalná és javítaná a lehető legolcsóbban. Ugyanis „erre a tisztviselők nagyon is rá vannak utalva, mert a mostani viszonyok között, főleg a kisebb javadalmazású alkalmazottak, képtelenek új cipőt vásárolni vagy megtalpaltatni”. Ebben a műhelyben száz hozzáértő orosz foglyot terveztek foglalkoztatni. És egyre többször szóba került – legalább is erre utalnak az újsághirdetések – a házi javítás-javítgatás. Ehhez a tevékenységhez elsőrendű minőségűnek mondott hozzávalókat is kínáltak. Például a Kováts Imre és Társa cég (Friss Ujság, 1917. nov. 23.) Tropedes vaskaptát, munkáscipőkhöz, Picard és Makart márkájú acél talpvédőket és horganyhegyű sarokvédőket, finomabb úri-, női- és gyerekcipőkhöz oxidált horganyhegyű sarokvédőket, legelső sorban pedig valódi tömör katonai színtalpbőrből vágott negyed tenyérnyi flekkeket a felverésükhöz szükséges szögekkel. Javíthatatlanok A háború utolsó hónapjaiban aztán tovább romlott a helyzet. Már ócska cipőket is csak hatósági engedéllyel, utalvánnyal lehetett adni-venni. Feloldották – a gyeplőt mintegy a lovak közé dobva – az addig esetleg eldugdosott bőráruk használatának tilalmát. Már nem segített sokat. Amikor nyár elején felmérték kevés híján hétszázezer budapesti lakos cipőellátottságát, kiderült – az eredményeket a Fővárosi Közlöny június 14-iki számában közzé is tették –, hogy majdnem háromszázezerre rúg azoknak a száma, akiknek mindössze egyetlen párjuk van, s köztük többségben a javításra szoruló vagy javíthatatlan állapotúak. Rajtuk érdemben bizony sem a kisdiákok, sem az orosz foglyok, sőt még a József At tila Csoszogi bácsijáéhoz hasonló szívű és kezű suszterek sem segíthettek. ● Illusztrációk forrása: FSZEK Budapest Gyűjtemény
