Budapest, 2017. (40. évfolyam)
12. szám, december - Jolsvai András: SZOBORPARKŐR - Különben dühbe jövünk
BUDAPEST 2017 december 32 Nem fér hozzá kétség, hogy a budapesti köztéri szobrászat igazi mérföldkőhöz érkezett. Hogy végre megvalósult az, amit sokan remélni is alig mertek, hogy milliók és milliók álma lett valósággá, amikor néhány hete felavatták a Corvin sétányon Carlo Pedersoli életnagyságnál is nagyobb (igazi ötnegyedes) szobrát. Az avatáson megjelentek a művész leszármazottai is – a helyi nobilitásokon kívül –, és együtt örültek, méltán, a hazai kulturális élet újabb felemelő, szívet melengető, utat mutató eseményének. Magunk is, be kell vallanunk, nehezen találunk szavakat, szegényesnek és elkoptatottnak érezzük a nyelvet, és könnyeinkkel küszködünk. Hát ezt is megértük. Carlo Pedersolit Bud Spencerként zárta szívébe a magyar publikum. Mára klasz szikusnak számító filmjeiben több pofont kiosztott, mint ahány csillag van az égen. Mackós járású, mosolygós lénye nem vesződött bonyolult eljárásokkal, két ököllel meg tudta különböztetni a jót a rossztól, nemzedékeknek mutatva példát arra, hogy az erőszak nem erőszakot szül, mint azt elődeink helytelenül tanították, hanem békét teremt. Piedone felügyelő eme pofonegyszerű üzenetét a csecsszopók éppúgy képesek voltak megérteni, mint az aggastyánok, nem csoda, hogy filmjeit ma is naponta ismétlik a magukra valamit is adó kereskedelmi csatornák. Pedersoli úr (tanult szakmájára nézve vízilabdázó, s csak véletlenül sodródott a filmipar uszályába) egy esztendeje hunyt el (nyolcvanhét esztendős korában), éppen ideje volt tehát, hogy a magyar publikum végre méltó módon emlékezzék meg róla. Ez a remek szobor (mely egyik szerepében, Az ördög jobb és bal keze című film hőseként ábrázolja őt, amint hátán egy nyerget cipel épp) reméljük, csak első lépés lesz a hazai Spencer-kultusz útján, s, ahogy illik, ezt az első műalkotást követi majd a többi, és lesz Spencer út meg Spencer tér meg Spencer lejtő is, s persze nem állunk meg félúton a legnépszerűbb ikonjaink bronzba öntését illetően, jöjjön most már a Jackie Chan -szobor, meg a Harry Potter -szobor is, Thomasról, a gőzmozdonyról nem is beszélve. És az újabb Spencer-emlékművek felállítása esetén tessenek kihagyni a helyet Teren ce Hillnek is (kinek persze innen kívá nunk jó egészséget és hosszú életet, de hát minden véget ér egyszer.) Akadnak természetesen fanyalgók, akik azt mondják, hogy Józsefváros jobban tette volna, ha olyanokra költi a szoborállítás tetemes költségét, akik öregbítették a városrész hírnevét, de mi nem osztjuk ezt a nézetet: Carlo Pedersoli ma már minden magyaré, helyes, hogy a józsefvárosi vezetés nem szűk, helyi érdekek foglya, hanem egyetemes értékekben gondolkodik. Vannak aztán, akik a szobor láttán is fanyalognak, nem is hasonlít, mondják, az egész olyan, mint egy gyurmaszakkörön létrehozott paródia, de azoknak meg azt mondom, felejtsék el mindazt, amit a szobrászatról korábban gondoltak, sőt, felejtsenek el mindent, az internet világában a lájkok számítanak, új időszámítás kezdődik, aki a legelszántabb, azé a világ. Egyébként is, ez a történet a hazai demokrácia kivirágzásának igazi dokumentuma: fényesen bizonyítja, hogy minálunk bárkiről készülhet szobor és bárki szobrász lehet, aki elhatározza, hogy az lesz. Különben dühbe jövünk. ● Névjegy: Bud Spencer, Corvin sétány. felállítva: 2017, alkotó Tasnádi Szandra. Különben dühbe jövünk szöveg: Jolsvai András, fotó: Tanyi Adrienne SZOBORPARKŐR
