Budapest, 2017. (40. évfolyam)
12. szám, december - Horváth Júlia Borbála: SÉTÁLUNK, SÉTÁLUNK - Mátyásföldi Bájharsona
BUDAPEST 2017 december 13 „A hatvan alapító nyomban kifizette a száz telek árát, szinte egyhuzamban folyt az építkezés. De csak szigorú szabályok szerint készülhettek tervek. Egyszerű faház nem kapott engedélyt, sem kocsma, kereskedés, gyár vagy munkáslakás. A tulajdonos köteles volt telkét körülkeríteni, fásítani, gyepesíteni a birtokán, haszonállatot nem tarthatott.” Egyetértőleg bólogat a közönség, hogyan is nézett volna ki, ha egy jókora disznóól terpeszkedik a báli hintók mellett. A többség amúgy lelkileg egyetért a tétellel, de ezúttal is gyorsan kiderül, hogy volt idő, amikor a nagy élet e helyen is átrendezte a díszleteket. „A háborús élelmiszerhiány idején persze sokan tartottak állatot. Ezerkilencszáznegyvenöt után pedig a fővárosi uraságok kénytelenek voltak átadni nyaralójukat azoknak, akiknek városi lakását lebombázták. Ugyanis nem járt senkinek kettő.” Vagy három? Négy? Ki tudja? Mindenesetre a Mátyásföldi Bájharsona örökre bezárta rovatát, amelyben hajdan hírül adta, éppen melyik villában tartanak estélyt. „Bezzeg amikor kimegyünk a telek re, mi reggeltől estig kapirgálunk. Kinek van kedve utána táncikálni...” A realista közönség minden helyzetben megtalálja a számára kedvezőt, s hagyja, hogy a testmozgás mint a hosszú élet titkának áfiuma megbékéltesse őt sorsával. „De ne tessék azt gondolni, hogy köny nyű palotatulajdonosnak lenni!” Sejtette korábban is a nagyközönség, hogy nem elég megszerezni, felépíteni, megóvni, hanem üzemeltetni is kell a három- négyszáz, sőt... négyzetméternyi hajlékot; hogy csak a belvilágról beszéljünk, de általános vélemény hogy: „egyszer csak kipróbálnám!” A túravezető viszont gya korlott szónok, és nem hagyja elszállni a kedélyeket. „Nem mindenki olyan szerencsés, mint az építésznő, aki a mellettünk lévő Jókai lakótelep egyik hatodik emeleti ablakából addig nézegette a víztornyot, ameddig meg nem szerezte. Hogy mennyiért?” Már megint a számok, a méricske, hárommillió, na, húsz évvel ezelőtt. Plusz felújítás, állagmegóvás, lakás-infrastruktúra kiépítése, és a többi. Szerencsére ő éppen ilyet akart, és nyilván nem kívánta átalakítani, mondjuk bunkerré. „A háztu lajdonosok többsége nem elégszik meg azzal, amit vett...” S újabb privát történetek kö vetkeznek az értetlen szomszédokról, akik fúrnak-faragnak, tüzelnek, gyűjtögetnek és ki tudja, még milyen nyugalomellenes tevékenységeket folytatnak hosszadalmas életük alatt. „Ezt a maradványt, vagyis eredetileg védett villát egy ismeretlen vette meg. Első dolga volt, hogy nekiállt lebontani az épületet. A lakosok azonban felháborodtak, és bejelentést tettek. A hivatal kiszállt, mire be kellett szüntetni a tevékenységet. Azóta nem látták errefelé; csak a rom maradt...” A csoport elgondolkodva sétál tovább. Láttak eddig kis tornyost nagy lépcsősorral, csupa ablakost faragott kőterasszal, szökőkúttal, szélkakassal; kéket, narancssárgát, de most következik az egyik legpazarabb építmény a környéken. „Szecessziós villa. Az ötvenes-hatvanas években szovjet vendégház volt; ára százmillió. Volt, sok évvel ezelőtt. A teraszra odaképzelhetjük a nagy orosz bulizásokat...” De hopp, nincs idő álmélkodásra, mert nem messze tőle újabb varázslat (igen, ez is eladó, ár: négyszázötven millió), a neve: Antoinette-nyaraló. „Paulheim Ferenc építész és felesége, Antónia háza volt. A mester több templomot és villát tervezett; ez éppen svájci stílusú. Ha érdekel valakit, vegye meg, de kötelező ilyen állapotban tartania, mert védett. Még a kerítés is! Bár hozzátenném, tájidegen fenyők veszik körül...” „Svájci nyaraló fenyő nélkül? Ugyan...” Maradjon hát fenyőstül, s rövidesen újabb izgalmas kérdés merül fel: kik lakják e csodákat? „Vannak új-régi tulajdonosok, akik az államosítást a felszabdalt villákban, olykor egykét szobás társbérletben átvészelték, majd a hetvenes években kivásárolták a többieket. A felújított paloták többségének új, tehetős gazdája van. De olyan eset is történt, hogy egyik sétálóm vett meg egy romos villát.” Kedélyesen csorog tovább a délután, a társaság egy térre érkezik, s hogy a magas-történelmi attitűd se maradjon ki, a harmincas évek óta itt álló trianoni emlékműnél röviden megemlékeznek az ezerkilencszázhúszban történt ország-roncsolásról. A téren látható Paulheim József építész és mecénás mellszobra, aki a villaépítkezések hasznából többek között az elemi iskola és a katolikus templom kivitelezését támogatta. Oldalt, masszív platánok alatt elsőáldozó gyerekek kergetőznek, a szülők ünneplőbe öltözve várakoznak, amíg az ifjúság kitombolja magát. „De induljunk, hamarosan elérjük a túlburjánzó, szecessziós díszekkel zsúfolt Dozzi-villát, aminek a látványáért a sétálók többsége elzarándokolt ide. Olasz szalámigyáros famíliának köszönhető a honunkban egyedülálló látvány.” Csodálja is, meg nem is a nagyérdemű, majd könnyedén továbblép az élményen, következik az utolsó állomás. „Elhaladunk a száz éve épült repülőgépgyár és a főváros első polgári repülőtere mellett; egykori hangára helyén most Lidlbolt áll. Azután pedig jöjjön a meglepetés!” „Isten hozta magukat...” A szerény kapu nál lelkész fogadja a látogatókat. „Én csak a gondnok vagyok...” Mesél a múltról, amikor az Erzsébet-ligeti kicsiny evangélikus templomot a szovjetek elfoglalták, és a hívek áthordták ide a köveket, a fakazettás meny nyezetet. Most éppen toronyra gyűjtenek. A túravezető közben a harmóniumhoz ült; messze hallik az ének. ●
