Budapest, 2017. (40. évfolyam)
11. szám, november - Jolsvai András: SZOBORPARKŐR - A rejtegetett bölcs
BUDAPEST 2017 november 32 A rejtegetett bölcs szöveg: Jolsvai András, fotó: Tanyi Adrienne SZOBORPARKŐR Azt gyanítom, amennyire kedve ellen lett volna mindaz, ami halála után történt (dicső tetteinek külön törvénybe iktatása, dísztemetés, mauzóleum, szobrok, utcanevek, köz-és váltóintézmények etc.), annyira tetszene neki az az állapot, mely mostanra teljesedett ki: hogy a monumentális szobra nemcsak láthatatlan, hanem megközelíthetetlen is. Deák Ferencről van szó, természetesen. Tíz budapestiből tizenegy nem is tudja, hol áll a Deák-szobor: még azok se, akik napra nap ott haladnak el mellette. Az újabban Széchenyi nevét elviselő Roose velt tér (azelőtt Ferencz József, még azelőtt Lánczhíd tér, meg még azelőtt Rakpiac) lombos fái mára benőtték a középső teret – nevezzük tréfából parknak –, ahová élő ember egyébként sem teheti be a lábát, s nemcsak azért, mert minálunk fűre lépni tilos, hanem azért sem, mert nincs is oda vezető, kijelölt flaszterösvény. Azok a turisták, akik bédekkerük útmutatását követve mégis átkelnek a háromsávos, forgalmas úton, minden esetben az életüket kockáztatják. A hazai utazók számára nem is valóságos tér ez, hanem csak egy ellipszis alakú közlekedési csomópont, amelyet csúcsforgalomban fél óra alatt képes abszolválni az ember. Deákkal nem tudunk mit kezdeni. Halálában éppúgy hozzáférhetetlen, ahogy életében volt. Erről vall az egész százötven éves Deák-kultusz, ami úgy van, hogy nincs: a haza bölcsének, a nemzet prókátorának egész életműve megakadt a torkunkon. Erről vall ez a Széchenyi-téri féllegalitás, de erről vall ez a túlméretezett, drabális szobor is, amely monumentum inkább, s méreteiben főleg kilátóra hajaz. Mintha éppen azt kívánná érzékeltetni, milyen porszemek vagyunk mi ehhez az emberhez képest. (Pedig csak azt a ménkű nagy tiszteletet akarta kifejezni, amely a millennium nemzedékét eltöltötte neve hallatán – legalábbis a hivatalos verzió szerint.) Minden túlzásba lett véve itt: országgyű lési határozat, szoborbizottság, nemzeti gyűjtés, nemzetközi pályázat. Volt itt minden, pénz, paripa, fegyver, az alapzat kilenc méter, a főalak öt, tonnányi márvány (szialit és porfír), száz mázsa bronz, Huszár Adolf , a győztes pályamű alkotója egy éves ösztöndíjat kap, utazza be Európát, s tanulmányozza a legújabb irányzatokat, a legutolsó vázlatot kiöntik gipszből, szoborszínűre festik, s felállítják a parkban, hadd lássa a nép, mi készül, a nagyméltóságú szoborbizottság elnöke, Tisza úr (ez éppen a La jos, a szegedi árvízelhárító) személyesen foglal állást az ülés ügyében – tudniillik, hogy Deák üljön, s ne álljon szoborként majd – az avatáson (melyet Huszár nem él meg, tanítványai fejezik be a dolgozatot) a király „a nemzeti ünnepély jelentő ségét megjelenésével fokozta”, egyszóval megadták a módját, mint a búcsúban, s bár a koszorúk – a tér szűkössége miatt – mellőztetni kívántattak, estére virágba borult a környék. A Vasárnapi Ujság fűzfapoétája verssel tisztelgett az esemény előtt: „Ember volt, de az Isten küldte nékünk / Ha hűn imádnunk, erény a mi vétkünk!”, írta, s közben a korpulens mű a semmibe révedt (azt kutatva, mikor állítják már fel vele szemben a Ferencz József lovasszobrát, hogy ne kelljen az álló Széchenyit néznie), a mellékalakok meg – az Igazság, az Állambölcsesség, a Hazaszeretet és a Kiegyezés – mosolyogva figyelték az eseményeket, arról beszélve egymás között, hogy ha nem viszi el a szíve időben a haza bölcsét, ezt a ripacsériát látva biztosan megütötte volna a guta. ● Névjegy: Deák Ferenc. Széchenyi tér. felállítva: 1887, alkotó Huszár Adolf.
