Budapest, 2017. (40. évfolyam)

1. szám, január - ÖTVEN ÉVE - Lássuk a medvét!

BUDAPEST 2017 január 25 – Milyen gépekkel dolgozott? – Nekem nem voltak szuper ilyen- olyan­amolyanok. Keletnémet Prakticával kezd­tem, aztán, amikor az MTI lecserélte a gép­parkját, én is kaptam egy Canont, aztán egy Nikont. S volt egy Rolleiflex em, amit nagyon szerettem, a testközeli portrézáshoz igen jól lehetett használni: diszkrét hangja volt. A Hasselblad – azzal is dolgoztam – meg ak­korát szólt, mint egy ágyú. Munka közben az alanyoddal vagy elfoglalva. Úgy kell vele beszélgetni, olyan kérdéseket feltenni, ami leköti a figyelmét. Ágyúszó mellett ez nem megy. El kell neki is felejtkeznie arról, hogy fényképezik. Ha egyáltalán hagyja. Ottlik Géza... Odamentem hozzá, mondtam, ez és ez vagyok. Akkor már túl voltam a kezdő éveimen. Azt mondja, őt ne fényképezzem. A Magvető Kiadó kért meg! Akkor sem, akkor sem, nem. Fölhívtam a Magvetőnél, akkor már nem tudom, hogy kit, hogy azt üzeni Ottlik, hogy maguknak is megmondta, hogy nem lehet őt fotózni. Én pedig nem fogok letér­delni eléje. Szóval nem tudok mást mondani Ottlikra, mint hogy egy primadonna volt. Ez nem normális, hogy valaki nem engedi ma­gát fényképezni. Mert hogy Szabó Magda pri ­madonna volt, az rendben. Valaha szép nő, és bizony szembesülni az öregedéssel, nem egyszerű. Engem nem fényképeznek annyi­szor, de mindig a tegnapelőtti képet tartom jobbnak, mint ami éppen most készült rólam. Szóval ezt megértem. Nemes Nagy Ágnes nél is megértem, tényleg szép volt, és nagyon rosszul öregedett. Szinte nem akartam elhin­ni. Szabó Magda tényleg primadonna volt. Voltak neki beállásai, begyakorlott mozdu­latai. Százszor becsuktam a fényképezőgé­pet cselből, hogy most már nem fényképe­zek, egy kicsit kifújom magamat. De résen volt, egy pillanatra nem engedte el magát. Szóval a fotósnak vagánynak, kitartónak, ügyesnek kell lennie. Ha irodalmat fényké­pez, ha riportot utcán, üzletben, az életben. Amikor megnyílt a Mézes Mackó – (1955 – a Szerk.) nem tudom miért kellett bezárni! – a Kígyó utcában, megszerveztem, hogy men­jünk oda egy csodálatos állatgondozóval, és egy medvével. – Egy igazi medvével!? – Huszár bácsi (Huszár Sándor – a Szerk.) az állatok apja, anyja volt a Budapesti Állat­kertben, a nagytestűeket gondozta. Tudta, hogy melyik medve az, amelyikkel ezt meg lehet csinálni. Bementem a Mézes Mackó vezetőjéhez is, és azt mondtam, úgy néz ki, hogy szerdán egy medvével fogok itt megjelenni. Hogyhogy? Mondtam, hogy az MTI-től vagyok, és eszembe jutott, hogy mi volna, ha egy medvés sorozatot készítenék. Akkor kimentünk az Állatkertbe kocsival, elég vagány sofőr volt, nem félt. Huszár bácsi azt mondta, hogy a medvét előre ültessük a sofőr mellé, mert ugye nagy bőrszíj meg lánc lesz a nyakában, amit ő hátulról fog, és hogy ha az állat érzi az ő leheletét, akkor nyu­godt. Gondolhatod, hogy bámultak minket az emberek, hogy egy medve ül ott elől Én meg a gondozója mellett ültem a fényképe­zőgéppel. Amikor megérkeztünk, mondtam, hogy én most bemegyek, és már azt a képet is megcsinálom, ahogy bejön a medvével. Így is lett. Mindenkinek mondta, hogy bo­csánat, bocsánat, tessék kicsit félreállni, és kinyílt az ajtó, és ott állt a medve. Akkor jött egy régi vágású üzletember, rögtön ráadtak a medvére egy fehér szalvétát, odacammo­gott, és a beleszagolt a süteménybe. Senki sem sikítozott, mert mondta Huszár bácsi, hogy nem kell félni, ő a legszelídebb med­vék egyike, és már túl van az ifjúsága delén. Tényleg nagyon kedvesen állt ott a medve. Akkor hozták neki tálcán a nagyon finom sütiket. Mindenkinek láttam az arcán, hogy ha én ezt most elmesélem a kolléganőimnek, hogy kivel kávéztam együtt... Szóval csak azt mondom neked, hogy leleményesnek, vagánynak és fáradhatatlannak kell lenni. Meg fiatalnak persze. Így, nyolcvan körül ez természetesen már megoldhatatlan.... ● Illyés Gyula a Pen Club konferenciáján (1964)

Next

/
Thumbnails
Contents