Budapest, 2017. (40. évfolyam)

7. szám, július - Simplicissimus Budapestje

Tizennégyen szóltak hozzá, a legtöbben csak álmélkodtak. De például saját szomszédom, a napokban nyugalomba vonult híres csellista ezt írta: „Kicsit más

képp néz ki, mint a mi kapualjunk”.

Szabados Ildikó, a helytörténeti blogok legaktívabb posztolója belinkelte a kozterkep.hu ide vágó bejegyzését, a Flóra szoborról. Ebből kiderül, hogy Flóra eredetileg nem itt állt, hanem az Október 6. utca 16. udvarában. A klasszicista épület elpusztult a II. világháborúban, utána került ide át. Kunczéné Fellegi Katalin ezt írta: „Évtizedekig laktak itt a nagynéni

kémék, nagybátyám ültette az első bokrokat, rózsákat, virágokat, és napi szinten gondozta is őket! Háttérben a falon gyönyörű márvány ivókút van – volt? Gyerekkoromban sok szép napot töltöttem itt. Falusi gyerek Pestre járt nyaralni :-)”

Az Arany János utca 15. alatti ház – akkor a mainál jóval nagyobb – telke 1793-ban egy árverésen került Ürményi József (1741‒1825) a tündöklő pályát befutó jogász, országbíró, főispán, az 1777-es Ratio Educationis törvény fogalmazója tulajdonába. A ház ma már nem emiatt nevezetes, hanem arról, hogy a főbejárattól jobbra itt működik az Espresso Embassy, Pest egyik legjobb „specialty kávézója”. Amiért érdemes Ibsen-premierre járni

Több oka is van annak, amiért érdemes, legalábbis a Katona József Színházba. Az egyik, kevésbé ismert ok nem más, mint hogy érdekesebbnél érdekesebb emberek mellé ültet a színház titkársága. Így kerültem egy távoli ismerős, Adamik Lajos germanista, műfordító mel

lé. Szó szót követett, és megemlített egy Budapest vonatkozású szöveget, amelyet az imént talált egy mindössze két évet megélt bécsi lapban. Egy bizonyos Friedrich Uhl tollából. Hogy érdekel-e? Hát persze, hogy. A szerző nevének említésére üveges szemmel néztem, amire a jeles irodalmár elnevette magát. Alig valaki ismeri a mára szinte teljesen elfeledett újság- és regényírót (élt 1825–1906), aki fiatal korában személyes barátságba keveredett Ferenc József

császárral. Hosszú éle

te során többször járt Magyarországon, 1846-ban két hónapot töltött a törökkanizsai postaállomáson, ahová egy festő barátja meghívására érkezett. 1851-ben regényes útirajzot adott ki „A Tiszánál” címmel. Hogy képet alkossunk Uhl irályáról, talán elég egyetlen mondat: „mármár keleties nyugalomban folyt tova az örökké derűs kék ég alatt, a magyar Gangesz, a Tisza náddal benőtt partján”. (Adamik Lajos ford.)

Addig is, amíg az Uhl budapesti tárgyú írásairól szóló, lassan könyv méretűvé duzzadó szakcikk és a részletek fordítása megjelenik egy tudományos lapban, elkértünk egy részletet, amely a pesti vásárt írja le, a Bach korszak delelőjén, 1855-ben.

Friedrich Uhl: A pesti vásár a Dunaparton Kezdjük északról, a Duna folyását követve. Itt hatalmas farakásokat találunk takaros halmokba téve, sárgás-fehér bognárfát, hol hasábban, hol póznákban, kocsirudakhoz, küllőkhöz és kerekekhez; gerendát, pallót és deszkát fedélzethez, és lehántott, fehéren fénylő egész törzseket. Tovább pedig a vidéki iparszorgalom fatermékeit: kimélyített nagy lapátokat gabonalapátoláshoz, laposakat a kenyér kemencébe tolásához, fekete favillákat ganajrakodáshoz és temérdek kaszanyelet, talicskát és teknőt, kereket és nádfödényt, gereblyét, burkolatkövet és kehlheimi lapot, mindezt a legtarkább változatosságban és hatalmas mennyiségben. Most a vidéki, nagyon egyszerű bútoripar körzetébe érünk. Itt ruhaládákat pillantunk meg, tulipánokkal, szívekkel, betűkkel és évszámokkal tarkára festve; kis fiókos szekrényeket és szalmaszékeket, melyek faváza olyan világoszöldre van mázolva, hogy káprázik tőle a szem! E székek egyszerűek, ám nagyon ízléstelenek; a turistának ugyan nem érdektelenek, az ipar azonban alighanem hamarosan ki fogja szorítani, és ízlésesebbekkel fogja pótolni őket.

Mindezt cserépkályhák szakítják meg, melyek formája tagadhatatlan haladást mutat, fehér és barna kosarak, gyermekjátékok és kefekötőáruk, mézeskalács kunyhók és bádogedények, fekete-erdei órák és fiatal fák (csemeték), paprikászsákok és nyalábba kötött ostornyelek, lobogó, hosszú fehér és kék harisnyák, gyékényseprűk és paprikával behintett oldalszalonnák meg zsírtömbök, mindenféle méretű sonkák, sajtok a liptóitól és svájcitól a pikáns „kvargli”-ig, pamlagok, melyek szalmafonatát nem éppen divatdámáknak szánták; vékony falemezek, amelyek a csizmák talpbéléséhez és könyvek fedeléhez szolgálnak; karton-, üveg- és posztóárus bódék, egyszóval mindaz, amit a vidék előállít, és amire a vidéki lakosságnak szüksége van. (...) És még csak eztán jön a dunai vámhelynél folyó sürgés-forgás, ahol a vontatóhajókból és bárkákból kirakodják a nyerstermékeket. Ki tudná átlátni a kereskedők hieroglifáival ellátott ládák és bálák ezreit, a gyapjúnak, bőrnek, terménynek, gubacsnak, faggyúval töltött marhabőrnek etc. mindeme tömegeit?

Hogy itt, ahol ennyire gondoskodnak a testi szükségletekről, a művészet és irodalom képviselői, a mozgó könyvárusok sem hiányozhatnak, az csak természetes. A csizmaárusok mellett, kissé félreesően képek és füzetek soraira leltünk. A képek többnyire szentek és uralkodók litográfiái. A „három krajcáros” füzetek között persze nem hiányoznak a régi barátok: „a nyakigláb Hansi“, „a vidám Eulenspiegel”, „Griseldis és Walther őrgróf története”, és így tovább „a kerekasztal lovagjáról, Wigolaisról” szóló modern elbeszélésig meg a tévedhetetlen „álmoskönyvekig”. Voltak ott mindenféle „szép új énekek” is, ismert dallamokra énekelhetők. (...) Ilyen képet nyújt vásár idején a Duna-part.

[1855, Adamik Lajos fordítása] ●

19