Budapest, 2017. (40. évfolyam)
6. szám, június - Elek Lenke: ÖTVEN ÉVE - Királylánynak lenni, pár órára
BUDAPEST 2017 június 18 Ötven éve elég volt a szerelem, nem volt szükség hárommilliós (szolidan számolva!) hajcihőre. Bejelentkeztek a fiatalok a kerületi tanácsnál, felvettek egy jobb kis ruhát, hozzá az új fehér nyári szandált a Corvinból, a kézben pici csokor, felszálltak a 12-es buszra, az utcáról behívtak két tanút – nézd csak, hogy szalad fel kacagva Darvas Iván Ruttkai Évával a Mech wart tér lépcsőin, a Mese a 12 találatról című filmben! Második házasság esetén sötétkék kiskosztüm járta, fehér, pici, jelképes fátylas tokkalappal, virágkitűzővel, törpe tűsarkúval. Férfiak sötét öltönyben, nyakkendővel. Ez volt számukra az elegancia csúcsa. A mai őrült – természetesen Amerikából importált – ruha- és esküvőmánia egyszerűen ismeretlen. Az esküvő sem iparág, egyszerűen örömteli családi esemény. Hímzett, hippis, bótos esztendők A beatkorszakban minél fiatalosabb, szabadabb, tülltől-fátyoltól mentes, maxi vagy mini ruhákat viseltek a huszonéves budapesti menyecskék a nagy napon, sőt, egy időben olyanokat – ekkor élték Szörényiék a népies zenei korszakukat – amelyeket magyaros hímzéssel gazdagítottak. Az ünnepi bevonuló muzsika sem akármilyen: a barátnőm magasított talpú, csináltatott Zierer cipőben, Frank Zappa zenéjére futott be hosszú hajú, Lennon-szemüveges párjával a Ságvári – bocsánat, a Kossuth téri – házasságkötő nagytermébe. Az esküvői menü megbeszélése sem ért fel egy diplomáciai tárgyalással. Mire a menyasszony a desszertre tért volna rá, az étterem ifjú igazgatója – akkor még nem bankettmenedzsernek hívták – megkérte a kezét... A próbaebéd ismeretlen intézmény, mégis mindenkinek ízlett minden, a hangulatért a legnépszerűbb magyar popsztár felelt, mint a vendégsereg egyik tagja. A lagzi többnyire a Mátyás Pincében zajlott, nászút csak később következett, miután az ifjú férj visszatért a Ki Mit Tud-os külföldi jutalomútról. A huszonévesek ekkor már nem vágynak a szülők szemében oly hívogató bulgáriai vagy csehszlovákiai üdülésekre, az sem vonz sokakat, hogy Trabanttal nekivághatnak Krakkónak – az idealizált Nyugat lenne a cél, de lehet, hogy egyúttal a végállomás is. Nászajándék-lista még nem létezik, egyáltalán micsoda arcátlanság ez, rákényszeríteni a közeli hozzátartozókat, barátokat, hogy azt vegyék meg, amit mi szeretnénk, mindegy, mibe kerül! Vagy adjanak egy nagy summa pénzt! Vidéken – mint minden – ez is lassabban változott, a hagyományok erősebben kötnek. Kis faluban az emberek minden lépését, szokását, tettét mások szabályozzák, annak is híre megy, ha valaki konzervet vesz a bótos Marika néninél, nicsak, lusta tán, vagy beteg az asszony, hogy-hogy nem főz? Azt is nehezen bocsátják meg, ha valaki nálánál idősebb és elvált, pesti asszonyt vesz feleségül. Aki lila virágmintás blézerben lép az anyakönyvvezető elé, a csokrát az akkor legmenőbb budapesti szalon vezetője tervezi, avantgárd módon lapulevelekkel körítve a csodás ritka virágokat. A Várban, a Fortunában elköltött ebéd után pedig a pár elmegy bájos kétéves kislányukért az óvodába. Igen, ez már nem 50 éve történt, hanem három évtizede lassan, de akkor is zajlottak rendhagyó esküvők. Most szinte csak ilyenek léteznek, és attól a kétségbeesett igyekezettől, hogy egyediek akarnak lenni, rémesen puccosak, unalmasak és egyformák. Királylánynak lenni, pár órára Elek Lenke Igaz, nem mindig szívből jövő és valóban szerelmesen rebegő az az igen, sőt olykor tétovázás, pityergés előzi meg, de a nap mindig emlékezetes marad. Életünk egyik legfontosabb döntése ez, akkor is, ha nem először tesszük. Ez mit sem változott az elmúlt fél évszázad alatt. A körítés viszont annál inkább. ÖTVEN ÉVE
