Budapest, 2017. (40. évfolyam)
5. szám, május - „Elkoboztak egy életet” - Csontó Sándor válogatása
BUDAPEST 2017 május 20 „Életének utolsóelőtti napját baráti körünkben töltötte, Szárszón, ahol meglátogattuk. Két nővérével, nővérének kisgyermekeivel élt itt hetek óta, egy kőhajításnyira a Balatontól, hatan két kis szobába összezsúfolva...Mondottuk neki, hogy kiadója új kötet megjelentetésére vállalkozik, együtt volna-e már egy kötetre elegendő költemény. Egy pillanatig hallgatott. »Tudjátok, hogy a Nagyon fáj-ból hány példány fogyott? Száztizenöt. Nem hiszem, hogy kiadónak kedve lenne költőtől kötetet megjelentetni, akinek verskötetéből csak száztizenöt fogyott«, mondotta. »Akkor most veletek megyek«, mondotta és látszott rajta, hogy ehhez a szándékához ragaszkodik. »Majd kedden jössz fel, Lalával«, válaszoltuk, »szerdán megyünk az előadásra, addig maradj itt és pihenj. Az autóban különben sincs hely, így is szorongunk.« ...Következő napját, pusztulásának napját, délig ágyban töltötte. Délután kelt fel csak. Victor Hugó verseket olvasott, nagy kedvvel és hozzáértő bámulattal. Estefelé sétálni akart, már sötétedett, fél hét volt. »Mindjárt visszajövök«, mondta a nővéreknek, »ne zárjátok be az ajtót. Sétálok, kiszellőztetem egy kissé magam.« Ekkor ment ki a sáros uccán át az állomásra, ahol egy Pest felé induló tehervonat rostokolt. Hogy itt mi minden fogta el, mire gondolt, mi világosodott meg előtte, mint pokoli láng, vagy mennyei fény, az örök titok, mert erről már sem írásban, sem szóban be nem számolhatott. Mire az állomástól egy rövid kőhajításnyira ért, lassan gyorsuló indulásba kezdett a szerelvény. Szemtanúk állítása szerint, – három diákgyerek volt a szemtanú, – ekkor futásnak eredt, a sorompó alatt átbújt és két kocsi kerekei közé feküdt óvatosan, de döbbenetes elhatározással. Előbb csak két kezét fektette a sínekre, behajolva mélyen a kerekek alá, hogy utána visszavonhatatlanul, a lendületben lévő vaggon kiálló vaskampója, lépcsője, vagy összekötőlánca szétroncsolja okos fejét. Rettenetes halálát a visszatérésére várakozó nővéreknek tisztességtudóan a falu bolondja jelentette.” [Remenyik Zsigmond: Költő és a valóság, részlet In: Szép Szó 1938 54.o] „...Néhány barátja és tisztelője volt ott, azok, akik Pestről leutazhattak. De gondolatban ott volt a sír körül az újat, szépet, jobbat akaró Magyarországnak minden olyan intellektuálisa, gondolkozója és dolgozója, aki valaha is olvasott József Attilától verset és megérezte ennek a fiatal, nagyszerű, költőnek a zsenijét. Gondolatban ott volt Magyarország szegény és dolgozó népe, amely egyik legszebbszavú költőjét veszítette el benne. (...) A kisszámú lesújtott rokonságon kívül Cserépfalvi Imre és Dormándi László, a kiadói, továbbá báró Hatvany Lajosné, báró Hatvani Bertalan, Fenyő Györgyék, Balla Frigyesék, dr. Bak Róbert és a Szép Szó írógárdája: Ignotus Pál, Fejtő Ferenc, Remenyik Zsigmond, Gáspár Zoltán, Horváth Béla, Faludy György és Németh Andor, Mónus Illés. És ott voltak a fekete fejkendős parasztasszonyok és a kérges tenyerü földmunkások. Megható költőtemetés volt.” [Népszava 1937. dec.7] „... Barátom volt, vagyis az íróknak és újságíróknak ahhoz a csoportjához tartozott, ahová én is tartoztam. Barátai voltunk, és bőségesen hozzásegítettük, hogy a vonat alá kerüljön, most aztán mind nekrológot írunk róla. Banális volna, ha emberünk félreismert zseni lenne, akit a halála után fedeznek föl – ez, mondhatni, klasszikus séma volna, és úgyszólván rendben lenne. A dolog azonban úgy áll, hogy József Attilát már 17 éves korában nagy költőként tartották számon, és mi mind tudtuk, hogy zseni, mégis engedtük szemünk láttára szép lassan tönkremenni. Mielőtt ugyanis szentté avatták volna, azaz amíg élt, veszekedős, önfejű és nehezen elviselhető volt. Persze mindnyájan tudtuk az irodalom történetéből, hogy a legtöbb zseni veszekedős, önfejű és nehezen elviselhető... Az egzotikus Magyarországon történt, annak a hétmilliós kis népnek a körében, amelynek Európában egyedül nincs faj- és nyelvrokona, amely így a legmagányosabb ezen a földrészen. Ez a kivételes magányosság talán megmagyarázza létezésének különleges intenzitását és azt a gyakoriságot, amivel efféle vadzseniket produkál ez a nép. A nemzet reménytelen magányossága növeszti nagyra tehetségüket, érvényesülni akarásukat és hisztériájukat. Magyarnak lenni kollektív neurózis... Ezért csak habozva és küszködve merem kimondani – egyrészt mert szertelenségnek tűnik, másrészt mert az olvasó nem ellenőrizheti –, hogy ez a József Attila, akiről sose hallott eddig a világ, és ezután sem fog valami sokat hallani, aki a 47. szélességi fok alatt a vonat alá vetette magát, ez a József Attila Európának legnagyobb lírikusa volt. Mint mondtam, azért szólok róla, mert esete, szerényebb méretekben, folyvást ismétlődik a sorainkban. Közös erővel pusztítottuk el őt, mi kommunisták és antikommunisták, frakciós társak, széplelkek, dialektikusok, materialisták, idealisták, intellektuellek, mindnyájan elvontak és alantasok. Folyton a humanista Don Quijotét játsszuk, de a kávéházi teraszok derék Sanchói vagyunk csupán. Persze a vasúti síneknél nyájasabb helyre is vetheti A második temetésen, hetvenöt éve forrás: FORTEPAN , fotó: Berkó Pál
