Budapest, 2017. (40. évfolyam)
5. szám, május - Buza Péter: Shakespeare meghajol
BUDAPEST 2017 május 18 A tömeg – ne gondoljanak hatalmas sereglésre – már az esemény hivatalos kezdete előtt gyülekezik a Dunakorzón, az ide néző szálló egyik szolgálati bejárata előtti téren. Kis emelvényre lépcsőz fel, aki oda bemenne, de persze most nem tesz ilyent senki: ez a pihenő a színpad. Legfeltűnőbb folyóközeli pontján derék nagy bronzszobor, sok éve – egész pontosan 2003. április 26-án – avatták. Shakespeare magasodik fölénk, ő is a képzelt színpadon áll, színpadi pózban, de nem a gyülekező közönségre néz. Dr. Nagy Károly nyugalmazott ügyész felé fordul, aki az egy szál mikrofonnál, szél kuszálta hófehér hajjal, feketében, folyamatosan, de főleg szigorúan! rendelkezik, informál, mesél. Hát persze. Ez az ő rendezvénye. Igaz, hivatalosan sok mindenki másé is. Engem nem kötelez, ami őt, hogy hosszan felsoroljam a másokat. Neki akár kétszer-háromszor is meg kell tennie. Ez az a sovány honorárium, amit civil civilnek nyújthat. Kegyetlen szél fúj ezen a délelőttön. Amúgy is hűvös az idő. A születésnapot megelőző vasárnap, április 23-a idén nem kényezteti el a rendezvény vendégeit pazar tavasszal. De azért tavasz van. A magyar dráma tavasza – ha Shakespeare a főszereplő – minden évben eljön, amióta a mindig, de idén különösen aktuális Arany János fordításában először kerültek színpadra közönségsikerrel a régi Pesten a mester halhatatlan darabjai. Erről tart most előadást – más műsorszámok s a koszorúzás körítésében – a magyar irodalom- és művelődéstörténet jelese, Szö rényi László (igazán nem értem, miért Rómá ban és miért nem Angliában volt nagykövet, ahhoz képest, hogy görög, latin és perzsa szakon végzett az egyetemen, választhatták volna számára ott is a diplomáciai hivatalt). A szobor árát (hatmillióba került, a jogot az eredeti alkotójának örökösei ingyen adták) közadakozásból hozta össze a drámaírás óriásának hazai szakértő és laikus közönsége, amikor Nagy Károly megalapította a maga magán-szoborbizottságát. Mert úgy gondolta, nem helyes, ha az avoni hattyúnak nincs élő köztéri emlékjele Budapesten és Magyarországon. Így hát lett. S azóta minden esztendőben, Shakespeare születésnapjára dr. Nagy Károly születésnapi megemlékezést celebrál. Amire meglepően sokan eljönnek. Igaz, főleg azok, akiknek ilyen vagy olyan közük van a bronzba öntött költőfejedelemhez. Mészáros Andor Ausztráliában élt – és ott 1972-ben meghalt – magyar szobrászművész alkotása a bronz. Pesti másolatát Mihály Gábor a Százados úton öntötte. Pontban kezdődik a műsor – megint hosz szan, laudációkkal. Minden szereplésére váró illendően feldicsérve. A székeken mindenhol ülnek, félkaréjban állnak is, akadémikusok, színházi emberek, irodalom körüli arcok, egyetemi professzorok, angolbarátok. Meglepően sokan vagyunk. Tudjuk is – visszatérő résztvevők vagyunk többnyire az alkalmi nézőtéren –, hogy ami ránk vár, egyszerre lesz felemelő, de embert próbáló. Karcsi bátyám ugyanis – belátom, bizalmas a megnevezés, de hát évtizedek óta ismerjük egymást – ragaszkodik a maga és a megtisztelt óriás méltóságához. Meg kell adni a módját! Hogyan is lehetne kutyafuttában elintézni egy ilyen nagy-nagy ünnepet. Két órára számítunk, kettő és fél lesz belőle. Akad még a kipróbált közönség körében is olyan, akinek sok. Nem vitás, ez zavarja a nyugalmazott ügyész urat, aki a tárgyalóteremben – a maga idejében – még nem igen tapasztalhatott rendetlen nyugtalanságot. Egyáltalán. Rendetlenséget. Megértem. Túl a nyolcvanon miért is térne el a maga természetrajzának s szokásrendjének a kottájától? Ha profi volna persze a rendezésben, biztosan meggondolná a műsor hosszát. S a saját szövegeiét. De hát civil. Azt gondolja, ha a civilek sem mérik fel, hogy hálával tartoznak neki azért, amit a civil világért, értünk tett (nem ezzel az egyetlen maradandó értékű akciójával: értünk, Jákob népéért az Ézsauok világában), akkor igazán hol kereshetné a maga igazolását? Hogy dolgozott, fáradt, szervezett, kínlódott, de persze örült is?! Elvégre, tudja, alkotott. A köznek. Évtizedeken át. Sikerrel. És ez az egyetlen elismerés. Hogy hányan lesznek ott jövőre a Dunakorzón április 26-án? Lehet, kevesebben. De a hagyomány megmarad, ha akár évtizedek szünete után valaki más majd, vélhetően hófehér hajjal újra kezdi. Ami megszületett, örökké él. Ha másutt nem, legalább a világunk értékeire s értéket teremtőire figyelni bátor emlékezők gesztusaiban. Mindig lesz, aki elhozza ide, ha mást nem, (legalább) a virtuális koszorúját. ● Shakespeare meghajol Buza Péter
