Budapest, 2017. (40. évfolyam)
4. szám, április - Horváth Júlia Borbála: SÉTÁLUNK, SÉTÁLUNK - Vigalmi egyedek
BUDAPEST 2017 április 19 rűségnek örvendett; s szinte minden író és képzőművész megemlékezett róla. A csoport áhítattal néz végig a lankás domboldalon, szőlőtőkéket, kövecses utcácskákat, szerény házikókat, és nyiladozó ajtajú vendéglőket rajzol eléje az emlékezet. Valljon mennyit érne ma, ha itt lett vol na viskóm jó Budában... Játék a szavakkal, inti párját a józan úrnő, hiszen majd’ száz évvel ezelőtt végleg felszámolták az akkor hírhedt városrészt (1933. május 13-án kezdődött a bontás). A túravezető megerősíti a vigalmi információkat, a digitális fotókat a kirándulás végén, száraz helyen mutatja be. A vendéglők népszerűségét az egyszerűség adta. Az idelátogatók tudták, hogy egyik helyen a gulyás kiváló, a másikon a rántott csirke, a csusza vagy a zsíros deszka. Nem mellesleg a Duna, és a Bécs felé vezető út közelsége is rengeteg látogatót vonzott. Nem messze húzódott az egykori észak-déli kereskedelmi- és hadút. A folyó itt a legkeskenyebb, a hajóhídon könnyedén jöhettek-mehettek a szórakozni vágyó emberek. Éjszaka, speciális szolgáltatásként, az elázott mulatozókat lámpással kísérték le a partra, ahonnan valahogy hazabotorkáltak. Most pedig álljunk meg itt, a régi kőkeresztnél. A csoport behúzódik a fák alá, kövér esőcseppek gurulnak végig a kiterpesztett ernyőkön. A kirándulás ilyen műfaj... – sza badkozik a túravezető, és összerendezi az átázott fürtöket. Kihaltak a teniszpályák, virgonc kutyák vonszolnak maguk után morcos gazdákat, néhány futó mohaléptekkel oson át a színen; mindenki a maga kategóriájában elszánt. A társaság lelkesen hallgatja a mesét, mert valóban jó a buli. A városrésznek egykor öt tere volt: Szarvas tér, Döbrentei tér, Kereszt tér, Fehér Sas tér, Bocskay tér. A mai Gesztenyéskert területét egykor a plébániatemplomokhoz kapcsolódó sírkertként használták. Magyarok, németek, szerbek, fanarióta görögök és ortodox keresztények temetkeztek ide; a Hegyalja út felőli oldalt Csend utcának nevezték. 1885-ben a Vízivárosi temetővel együtt a Tabáni és a Németvölgyi temetőt is felszámolták. Angyal sóhaja ereszkedik a társaságra, amint nézegetik a bádogra festett, kopott Jézuskát, ki sok gyönyörűségnek és sanyarúságnak lehetett tanúja e tájon. Az udvaron nyúzott teknőben mosott az anya, mezítláb futkosott megannyi gyereke, a szomszédban tímár uram készült a vásárra, a pék dagasztott, a lánya terített, estére pedig a sötétség jótékonyan letakarta az egészet. A kadarkamámorban érdeklődőbbé váltak a látogatók, megírták, lefestették, és nem utolsó sorban élvezték a családiasan természetes közeget. Azt is beszélték, hogy a Gellérthegy oldalában boszorkányszombatokat tartottak, amelyre az ország legtávolabbi pontjáról érkeztek tivornyázó némberek. A feltételezés alapját a Tabánnak e sötét oldala adhatta; virágoztak a bordélyházak, ahová közismert emberek is előszeretettel betéregettek. Krúdy is sokszor töltötte az éjszakát Poldi bácsi kisszobájában, főleg akkor, amikor nem bírt fölmenni a pincéből. Poldi papa, és felesége, Liza néni a leg olcsóbb kocsmát vitte a Görög és a Fehér Sas utca sarkán. Helyesebben alján, mert a Mélypince részben földalatti egység volt, a tabáni labirintus egyik barlangja, de a rántott hús itt is túllógott a tányér szélén, jó zsámbéki borral öblítették le a vendégek; Márai, Bródy Sándor, Székely Mihály, tán még Casanova is. Casanova járt Budapesten? Borzongás fut végig a társaságon, sokak számára meglepő a hír, és sok év után is elevenen ül a pletyka, miszerint a mesternek több, mint megtetszett a Batthyány téri Fehér Kereszt fogadó tulajdonosának leánya. A szöktetés azonban nem sikerült, mert a vőlegény és barátai utolérték őket, és a csábítót alaposan helybenhagyták. Rengeteg legenda kering azokból az időkből. Kárpáti Aurél Jacopo meséje című novellájában írja le a történetet, amely így kezdődik: „Az 1759. év őszén egy itáliai fiatalember jött Budára, hogy köszvényét gyógyíttassa a török fürdőkben.” Nos, róla feltételezték, hogy ő lehetett Casanova. S hogy milyen fürdőben? Következő állomásunk a Rác-fürdő, kárpótlásként a felújítási munkálatok egyik vezetője mesél; lehet kérdezni. Tessék mondani, hogy merültek le a negyven fokos vízbe? A búvár-részletek külö nösen izgatják a sétálókat, s olyan érdeklődéssel hallgatják, mennyi ideig, milyen anyagokból, és mennyire korhűen állították helyre a fürdőt, mintha nem másfél órája áznának az esőben. Állítólag majd mécsessel a kézben bocsátják útjára a fürdőzőt, épp úgy, mint amikor még nem volt világítás a csarnoki medenceteremben... A vendégjelöltek alig várják, hogy majdan betérjenek, de a vezető figyelmezteti őket: A fürdő a luxusréteget kívánja kiszolgálni, annak megfelelő árakkal. A Gellért, a Rudas, a Lukács elérhetőbb cél, és nekünk is rengeteg néznivalónk van még! A parti vendéglők némelyike megőrizte régi fényét, mielőtt betérünk, hallgassuk meg Szerb Antalt édes szavait. „A Tabánt bárki meglátogathatta, télen, nyáron, nappal, éjszaka, mindig csodálatos volt, mindig egyetlen, az ember mindig most kezdődő szerelmek derengését görgette végig lejtős utcáin, olyan szerelmekét, amelyek reggel szoktak az ember eszébe jutni, az ágyban, amikor még sötét van... Itt valamikor utcák voltak, Uram, itt volt az ifjúság.” Húúú... Egymásra néznek a kirándu lók, és az első kockás abrosznál lepihennek, s kikérik a maguk kisfröccsét. Kinek ez, kinek az tetszett legjobban a túrán, és arról sugdosnak, hogy az unokák – majdani Bence bácsi és Barbi néni –, évtizedek múlva majd nosztalgiával gondolnak visz sza a saját régi szép időkre. Amikor még működött a hetedik kerületi bulinegyed, s az átdiszkózott éjszaka után zajosan végigandalogtak a Kazinczy utcán, miközben sörös dobozokat görgetett a bolond áprilisi szél. ●
