Budapest, 2016. (39. évfolyam)
2. szám, február - Zseniális vagy őrjítő? - Zappe László: Öregkori love story
31 BUDAPEST 2016 február „Eredeti zsenialitás”, „elképesztő technika” – Nyikolaj Luganszkij orosz zongoraművész nemcsak csoda gyereknek indult, de felnőttként is sikerült megőriznie azt a bizonyos csodát. Játéka áramütésként hat, mégis simogat. Február végén a Budapesti Fesztiválzenekarral játssza el Prokofjev 2. zongoraversenyét, azt a vad és drámai művet, amely bemutatójakor teljesen megosztotta a közönséget. Volt, aki felháborodva hagyta ott a koncerttermet, mások zseniálisnak nevezték, és elképesztő eredetiségét magasztalták. A hangverseny karmestere, Takács-Nagy Gábor e lázas versenymű mellé Csajkovszkij 2. szimfóniáját illesztette a programba, amely az orosz népdalok távoli, mégis ismerős világába visz. A koncert első részében egy klasszikus filmvászon is megelevenedik, amikor a Sosztakovics Hamlethez írt filmzenéjéből készült szvitet hallgatjuk. ● ZSENIÁLIS VAGY ŐRJÍTŐ? Orosz dallamok a BFZ-vel Müpa, 2016. február 25–26–28. ÖREGKORI LOVE STORY Zappe László A cím túlzás. Ma már egy férfi ötvenen túl sem mondható öregnek, még ha író, sőt professzor is az illető. Ez áll az ötvenhatodik évében járó kaposvári színigazgatóra, Rátóti Zoltán ra is, aki a főszerepet játssza William Nicholson darabjában, az Árnyországban, a Nemzeti Színházzal közös előadásban. Egy szerelmi románchoz azért nem éppen az ideális életkor. Ám Nicholson életrajzi művének, amelyből televíziós változat és film is készült, éppen ez a pikantériája. De csak az egyik. A másik, hogy valóságos személyek valóságos történetét dolgozza föl. Szinte minden eseménynek lehet valóságos alapja, amit a színpadon látunk. A színpadi hitelnek azonban – mint tudjuk – kevés köze van az életbeli hitelhez. A történetnek önmagában kell, kellene megállnia. Érdekesnek, izgalmasnak, felkavarónak lennie. Az Árnyországban nagyjából a következők történnek. Először tudós értekezést hallhatunk Rátóti Zoltántól a hitről, isten szerepéről, lényegében arról a problémáról, hogy ha isten szeret bennünket, miért kínoz, miért küld vagy enged ránk fájdalmakat. Közben megtudjuk, hogy ő a híres gyerekíró, Lewis, aki rideg agglegényi magányát még nála is morcosabb bátyjával (Hunyadkürti György) osztja meg. Ide tör be előbb leveleivel, majd személyesen az amerikai zsidó író-, költőnő, Joy Gresham, aki korábban ateista, kommunista volt, de már megtért. A két agglegény mindössze egy teára fogadja, ám a tartózkodóan tolakodó hölgy (Tóth Auguszta) éles elméjével és jól nevelt, főképp pedig az író műveiért rajongó fiával mély benyomást gyakorol a fiatalabb testvérre. A hódítás részleteit nem mesélem el, könnyű kitalálni, és a szerző sem sokkal találékonyabb bármelyikünknél. Természetesen csak barátságról lehet szó, azután meg névházasságról, hogy az Amerikában maradt, rabiátus és részeges férjétől elvált asszony letelepedhessen Angliában. Mire a férfi magának is meg az asszonynak is bevallja szerelmét, a nőt már megtámadta a rák. A haldoklónak látszó asszonnyal végre megtartják az egyházi esküvőt is. Ezután az asszony még egy időre jobban lesz, halála előtt még elutaznak Görögországba. Halála után a férfi visszatér a darabkezdő kérdésekhez, de most már földúltan, mondhatni igaz keresztényhez méltatlan kétségekkel, sőt szinte kétségbeesetten. A történet átéléséhez nem szükséges feltétlen vallásosnak vagy bármiféle hívőnek lenni. Ideológiába, világnézetbe, elvekbe, meggyőződésekbe csomagolva vagy anélkül, egyaránt hatásos lehet színpadon az emberi szenvedés. A szerző pedig okos mértéktartással adagolja a vallási, világnézeti hátteret, inkább elfátyolozott, de nem leplezett érzelmességre törekszik. A néző szurkolhat a diszkréten célratörő asz szonynak, örülhet a bumfordin ellenálló pasas meglágyulásának, és végül szomorkodhat a sors könyörtelensége fölött. Rátóti Zoltán és Tóth Auguszta játéka ehhez minden segítséget megad. Jó ízléssel, pontos mértékkel adagolják a jellemvonásokat. Rátóti Zoltán az agglegényi szögletességet, esetlenséget, belső bizonytalanságot, Tóth Auguszta a fifikus alkalmazkodás alá rejtett célratörést és az igazi rokonszenvet. Hunyadkürti György a harapós kedély alól lassacskán előbukkanó érző szívet jó ízléssel mutatja meg. A történet árnyalása végett a szerző két, a lényeg szempontjából teljesen fölösleges rezonőrt is beépített a darabba, egy papot, őt a színlapokon feltüntetett Zalányi Gyula helyett Kalmár Tamás kicsit együgyű kedéllyel felruházva adja, és egy ateista cinikust, akit Nyári Oszkár jelenít meg sötét derűvel. Dér András rendező mindehhez absztrakt teret ígér. Kiss Borbála dísz lete azonban nem feltűnően elvont. A Gobbi Hilda Stúdió szerencsétlen terében valóságos helyszínek töredékei tűnnek szembe. Középen a tudós főhősnek van egy íróasztala, ettől jobbra a bátyjának is van egy saját helye. Középen alul nyílik a mesevilág, bejárata csekély bepillantást enged, fölötte néha vetítés látható. Balra valóban nemigen tudni mi van, a második részben betegágy kerül oda, jobbra meg kerül egy kuckó, ahol a görögországi napfényt élvezik a főszereplők. Eléggé esetlen előadás, de azért a halálos végű szerelem így sem marad hatástalan. ● Nyikolaj Luganszkij Foto: Marco Borggreve, Naïve-Ambroisie
