Budapest, 2016. (39. évfolyam)
12. szám, december - Jolsvai András: ÉTKEZÉSI ÍRÓ - Finálé
BUDAPEST 2016 december 32 Most, hogy sorozatunk végére értünk, és az étkezési író ismét elnyeri eredeti jelentését, lesz belőle egyszerű aludttej megint, talán ideje volna valami összefoglalás-félére vetemednünk. Hiszen az elmúlt két esztendőben jártunk már méregdrága, elegáns éttermekben, melyek ki se látszottak a sok Michelin-csillag alól, s jártunk fapados járdacsárdákban, ahol köröm közül ettük a főtt kolbászt, s mindkettőben megleltük, meglelhettük a magunk örömét. Voltunk törzsvendégek és turisták, magányosak és csoportosak, megismerkedtünk séfekkel, pincérekkel, pikolófiúkkal és feketemosogatókkal (itt nem a bőrszínre, hanem a feladatra utalunk), áttekintettük, hogyan illik rendelni, fizetni, asztalt foglalni manapság, hogy miként viselkedjék a férfi és a nő egy vacsorának álcázott randevún, megnéztük, mi a zene szerepe a modern gasztronómiában, és hogy hová tegye, hová teheti a vendég a kabátját manapság. Elmerengtünk a pacalevés és a halfogyasztás különbségén, megtudtuk, hogy mit csinál egy sommelier, és hogy lehet szarvasgomba-ízű vargányát termeszteni. Egyszóval végigjártuk a hazai (és egy kicsit a külhoni) gasztronómia majd minden grádicsát, most tehát nem marad más dolgunk, minthogy kitegyük a pontot a mondat végén. (Vagy hogy feltegyük a koronát az í-re: csak nem bírtam kihagyni!) Mégse várjanak tőlem valami tudományos összefoglalást. Akik végigkövettek engem ezen a kétesztendős úton, talán észrevették, hogy számomra az étkezés nem elsősorban táplálékbevitel, energiafeltöltés vagy efféle: nem, szerintem az étkezés közösségi élmény, az örömszerzés egyik jellegzetes módja. Kevés szomorúbb dolgot tudok elképzelni, mint magányosan, egyedül enni. Az ember, vélem én (és persze Aronson ), társas lény, s olyan kulcsfon tosságú élmény, mint az evés, nem igazán működhet társak nélkül. Következzék akkor, mintegy illusztrációként, egy régi történet. Valamely kerek születésnap örvén esett meg, persze, hogy barátaimmal kizúdultunk a Pilisbe, Dömös fölé, egy patakparti tisztásra, hogy egy pásztortarhonyával emeljük az ünnep fényét. Az efféle közös, szabadtéri főzésnek csak egyetlen ellensége van, az időjárás: ha esik vagy fúj, megette a fene az egészet. (Ja nem, van még egy ellenség, az erdőőr – ha az ember tiltott helyen és időben gyújt tüzet, megnézheti magát. És manapság egyre több a tiltott hely és idő: de ez a történet még abból a korból való, amikor – az erdőkben legalábbis – nem ez volt a helyzet.) Csodás, napsugaras koraősz volt, voltunk vagy egy tucatnyian, mindenki hozott valamit a hozzávalókból (ez már maga is élmény, a logisztika megszervezése efféle kalákakor, hogy kinél legyen fakanál, kinél vöröshagyma, s ki hozza a bográcsot, ki a főzővizet), a férfiak tüzet raktak, a nők hagymát pucoltak, húst aprítottak (mi ugyanis nemcsak kolbásszal, hanem marhahússal készítjük a pásztortarhonyát – voltaképpen egy marhapörkölt alapra jönnek az extrák), a gyerekek csúsztak-másztak a patakparton, aztán valaki (szerénységem tiltja felfedni kilétét) kezébe vette az irányítást, egymás után bekerültek a hozzávalók a bográcsba, s amíg fortyogott az étel, megterítettünk az erdei faasztalokon, s akik nem vezettek visszafelé, megkóstolták a könnyű fehér borokat is. Aztán ettünk, beszélgettünk, énekeltünk, sétáltunk, pakoltunk. És akkor is azt gondoltam, amit most, hogy egy ilyen élménynél kevés boldogságosabb dolgot ismerek.● Finálé szöveg: Jolsvai András, fotó: Sebestyén László ÉTKEZÉSI ÍRÓ
