Budapest, 2016. (39. évfolyam)
12. szám, december - Fónagy Zoltán: Az utolsó magyar koronázás
BUDAPEST 2016 december 7 Hagyomány és aktualitás A koronázási ünnepségek államjogi szempontból lényeges mozzanatai pontosan meghatározott szertartásrend szerint zajlottak, sőt, az uralkodás legitimitását egyenesen ezek betartásához kötötték. Az ünnepélyes események más elemei viszont – például a helyszínek – a körülményektől vagy a király egyéni kívánságaitól függően változhattak is. A szertartás egyik része a katolikus liturgia keretébe illesztett, a királyi hatalom isteni eredetét megjelenítő szakrális cselekményekből állt. Ezek sorába tartozott a tulajdonképpeni koronázás is.A szertartás világi része (az uralkodói eskü és a négy kardvágás) politikai aktus volt, amely azt demonstrálta, hogy az uralkodó és alattvalói viszonya szerződésszerű, kölcsönös kötelezettségeken alapul. A rituálé számos középkori, koraújkori elemet tartalmazott. Ezek egy jórészt szóbeliségen alapuló társadalomban még komoly jelentőséggel bírtak, ám a 20. század elején már anakronisztikusnak tűntek. A háborús körülményekre is hivatkozva számos közéleti személy szorgalmazta, hogy a koronázási ceremóniát egyszerűsítsék egy ünnepélyes templomi szertartásra. A politikai elit döntő része azonban ragaszkodott az évszázados szertartásrendhez. Indokolt volt ez abban a politikai kultúrában, amelyben a történetiségre, a régiségre az egyik legfontosabb érvként, a legitimáció forrásaként hivatkoztak mind az osztrák-magyar közjogi vitákban, mind a magyarság előjogait megkérdőjelező nemzetiségi törekvésekkel szemben. A koronázás helyszínét illetően 1916-ban nem igazán volt vita. Bár a politikai-kormányzati centrum 1848 óta egyértelműen Pest volt, a budai vár – benne a királyi rezidenciával – szimbolikus jelentőségét nem vonták kétségbe. Ugyanígy nem veszélyeztette a Mátyás templom állami-nemzeti főtemplom jellegét az 1906-ban felszentelt Szent István Bazilika: a hivatalos állami vagy uralkodói reprezentáció helyszíneként továbbra is a Schulek Frigyes által átépített templomot használták. A forgatókönyv alapjául Ferenc József 1867. június 8.-i koronázása szolgált, ám a téli időjárásra, valamint a háborús körülményekre tekintettel az ünnepség eseményeit teljesen a Várra korlátozták. (I. Ferenc 1792-ben a Vízivárosban, Ferenc József 1867-ben a pesti Duna-parton abszolválta az esküt és a kardvágásokat.) Bizonyos egyszerűsítéseket is elhatároztak, nehogy a lövészárkokban szenvedő milliók és a nehéz életkörülményekkel küszködő hátországiak az elit érzéketlenségét olvassák ki a hivalkodó reprezentációból. Nem vettek igénybe másik templomot az aranysarkantyús vitézek avatására (ez a Helyőrségi templom lett volna), és elmaradt a hagyományos pénzszórás a nép közé, valamint a vérmezei nép ün ne pély ökörsütéssel és ingyen borral. Az 1916-os koronázás sajátossága a korábbiakhoz képest, hogy az esemény megtervezésében és rendezésében a magyar országgyűlés szinte szabad kezet kapott. (1848 előtt még inkább az udvari hivatalok akarata érvényesült, Ferenc József 1867-es koronázásakor pedig a két fél al-kudozása során alakult ki a szertartás rendje.) A végrehajtást a Koronázási Ünnepélyt rendező Bizottságra bízták, amelyben a parlament, a minisztériumok, az udvartartás, a katolikus egyház és a főváros képviselői mellett számos társadalmi szervezet is helyet kapott. A protokolláris jellegű bizottság Ferenc József temetésének másnapján ült össze, és a tényleges munkát azonnal négy (forgalmi, biztonsági, „közönségszer-A király az eskü után koronával a fején lovagolt a Szent György térre. Előtte – szintén lovon – Tisza István haladt.
