Budapest, 2016. (39. évfolyam)
11. szám, november - Jolsvai András: ÉTKEZÉSI ÍRÓ - Ez nekem kínai
BUDAPEST 2016 november 32 Elmúltam harminc, mire elvetődhettem egy igazi kínai étterembe – addig csak filmekben láttam olyat. Első osztrák utamon, egy kismartoni mellékutcában akadtam rá az intézményre, titokzatos volt és egzotikus, vörös fények, szantálillat és halk akusztikus zene fogadott, meg a kimenő kimonóba öltözött, keleties vonásokkal felruházott pincérnők, akik épp úgy törték a németet, mint én, de gyanítom, ugyanígy jártak volna a kínaival is. Nagyon igyekeztem megfelelni a kihívásnak, az édes-savanyú levest kiittam a csészéből (ottfelejtve alján a legfinomabb részeket), a rizses kacsacsíkokat pedig megpróbáltam két fapálcikával a magamévá tenni. Egyáltalán nem sikerült, persze: amikor láttam, mennyire reménytelen a dolog, úgy igyekeztem segíteni magamon, hogy egyre csökkentettem a tál és a szám közötti, pálcával áthidalandó távolságot – a végén lényegében belelógtam az asztalba. Ez a megoldás bizonyos meghökkenést okozott a helyiek között, de legalább némi ennivaló a gyomromba is jutott – miközben a szétguruló rizsszemek belepték köröttem a szőnyeget. Szűkre szabott kelet-európai bugyellárisunk nyakát szegte a további mulatozásnak, kértem tehát a számlát, ám azzal, meglepetésünkre, két apró tálka is érkezett, benne teára emlékeztető lé, a közepén valami gömbszerű, ismeretlen növény. Na, ezt most eszik vagy isszák? – tettük fel magunknak a kérdést, pedig egyéb opciók is léteztek! Például, hogy a művelt utazó megmossa a kezét az elé tett tálkában, esetleg homlokát dörzsöli be az ismeretlen funkciójú lével. Minthogy szégyelltük volna bevallani, hogy először járunk ilyen helyen, vártunk. Gondoltuk, megnézzük, hogyan bánik el azzal a köcsöggel a többi vendég. Nem voltak sokan, de azért egykét asztalnál ültek mások is. Így hát vártunk és vártunk, hosszú fertályórákig, de semmi nem történt. A szomszédaink, ahelyett, hogy a számlát kérték volna, újabb és újabb csemegéket rendeltek, mintha csak minket akarnának bosszantani. Végül lógó orral távoztunk, nem is nyúlva az elénk tett tálkához. (Grátisz licsikonzerv volt egyébként, tudtuk meg később, amikor már dolgokban jártas világjáróként tekintettünk vissza erre az élményre.) Azóta persze Pestre is betört a kínai koszt, elegáns éttermektől a bádogbódéig mindenhol árulják ezt a lebutított, Európának való változatot, amely – ez a hozzáértők véleménye – csak nyomokban emlékeztet az igazi – fejedelmien finom – kínai konyhára. Számos oka van ennek, persze, a távolságtól a szokásokig (az alapanyagok csak szárított, fáradt formában tudnak megérkezni hozzánk vagy sehogy, s a majomagyvelő vagy a kutya – csak vicceltem – egyelőre nem harmonizál még a gulyáskapitalizmus ízvilágával), de akárhogy is, aki igazi kínai ízekre vágyik, az jobban teszi, ha repülőre ül, s meg sem áll Pekingig. Azt mondják persze, hogy nálunk is meg lehet merítkezni a kínai gasztrokultúrában, csak ismerni kell a járást: titokzatos józsefvárosi raktárak mélyén, eldugott padlásokon készülnek azok a finomságok, melyek után a hazánkba szakadt kínai migránsok is megnyalják mind a tíz ujjukat. Ha tudnak ilyen helyet, szóljanak.● Ez nekem kínai szöveg: Jolsvai András, fotó: Sebestyén László ÉTKEZÉSI ÍRÓ
