Budapest, 2016. (39. évfolyam)
7. szám, július
BUDAPEST a városlakók folyóirata Pro Cultura Urbis díj 2007 XXXIX. évfolyam, 7. szám megjelenik minden hónap 15-én Alapítva: 1945 I–III. évfolyam: 1945-1947 szerkesztô: Némethy Károly, Lestyán Sándor IV–XXVI. évfolyam, 1966-1988 szerkesztô: Mesterházi Lajos, Fekete Gyula, Vargha Balázs, Jávor Ottó, Szabó János Fôszerkesztô: Buza Péter E szám szerkesztői: Csontó Sándor, Gács János Olvasószerkesztô: Saly Noémi Szerkesztôbizottság: Angelus Róbert, Buza Péter, Csontó Sándor, Hidvégi Violetta, Kirschner Péter, Mezei Gábor, N. Kósa Judit, Saly Noémi, Sándor P. Tibor (archív fotó), Sebestyén László (fotó), Török András (Simplicissimus Budapestje), Zeke Gyula Facebook oldalunk szerkesztője: Vadász Ágnes A szerkesztés mûhelye a Nagy Budapest Törzsasztal A szerkesztôség levelezési címe: 1054 Budapest, Honvéd utca 3. E-mail: budapestfolyoirat@summa-artium.hu Honlap: www.budapestfolyoirat.hu Kiadja Summa Artium Nonprofit Kft. Felelős kiadó: Török András 1054 Budapest, Honvéd utca 3. Telefon: 318-3938, fax: 318-3938 Lapigazgató Szűcs Andrea A BUDAPEST partnere a Városháza Kiadó Kiadóvezető: Csomós Miklós Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár 1088 Budapest, Szabó Ervin tér 1. Telefon: 411-5000 Terjesztés: HÍRVILÁG Press Kft. Telefon és fax: 411-0491 hirvilag.press@hirvilagpress.com A folyóirat megjelenését az NKA támogatja Tördelés: Görög Gábor Nyomdai munka: Pharma Press® Kft. 1037 Budapest, Vörösvári út 119-121. telefon: 577-6300, fax: 323-0103 ISSN: 1785-590x Nyilvántartási szám: 2.2.4/237/2004 A borítón: Jaj, úgy élvezem én a strandot! (2. oldal) A hátsó borítón: 150 éves a fővárosi állat és növénykert – melléklet (17–32. oldal) BUDAPEST 2016 július BUDAPEST Városligete meglehetősen lelombozó látványt nyújt. Füve kiégett, sétaútjai rögösek, tava posványos, épületei ütött-kopottak, rejtélyes romok tarkítják, és átszeli egy autópálya is. Bizony, nem könnyű belelátni azt a pompás városi kertet, amely egykoron a zsúfolt és piszkos város lakóinak nyújtott remek enyhelyet. Nehéz elképzelni, hogy volt idő, amikor az emberek végigkocsiztak vagy omnibuszoztak az őrjöngően forgalmas Király utcán, csak hogy a távoli messzeségben, a villanegyeden is túl, a vadonnak beillő édeni parkban sétálva öblítsék át friss levegővel és virágillattal a tüdejüket. A szépséges delnők és divatos uracsok vadászterülete, a rondó éppen úgy a múlté, mint az angolpark megannyi látnivalója és a város végét, a liget kezdetét jelölni hivatott, szerény gloriett. A Városliget felújítása, mondhatni, égető. Senki sem tagadhatja, hogy a legfőbb ideje eltakarítani a negyven éve kitelepített ipari vásár torzóit a fák közül, ahogy az sem kétséges, hogy a nyolcvanas évek ízlésvilágát skanzenszerűen tükröző Petőfi Csarnok mára nem pusztán műszakilag avult el. Tarthatatlan az is, hogy a parkból kihasított, egykor katonai felvonulások számára lebetonozott irdatlan terület óriásparkolóként éktelenkedik ott, ahol fűnek, fának, bokornak kellene zöldellenie. Vélhetően nincs ember a városban, sőt az országban, aki ne értene egyet a kormányzati tervvel: a Ligetet haladéktalanul fel kell újítani. Vita kizárólag azt illetően van számos városlakó és a kormány között, hogy az előbbiek nem fogadják el evidenciaként az utóbbi állítását, miszerint a parkfelújítás kizárólag nagyarányú építkezéssel egybekötve képzelhető el. Az ábra úgy fest ugyanis, hogy a városlakók csak akkor kaphatják meg a régóta vágyott rekonstrukciót, ha mellé lenyomják a torkukon a Ligetbe betelepíteni szándékozott épülettömeget is. Jelen állás szerint a következők fognak megépülni Európa egyik legrégebbi, viszont mára jelentősen megcsonkított közparkjában: egy modern művészeti múzeum, egy etnográfiai múzeum, egy megnagyobbított és visszadíszesített közlekedési múzeum, egy közelebbről nem meghatározott funkciójú zeneház, egy szecessziós színház replikája, amelyben majd a gyerekközönségnek tartanak előadásokat, valamint – ez friss hír – egy háromszintes, mélygarázsos „Liget Üzemeltetési Központ”, lebetonozott felvonulási területtel övezve. A múzeumi programról elkötelezett olvasatban szokás úgy nyilatkozni: ha jó múzeumokat hoz létre az állam, azzal nem tehet rosszat, hiszen ezzel úgymond visszaszoktatja az embereket a kiállításnézésre, a felnövekvő nemzedéket a művelődés ezen ágának értő ismerőjévé, s így hívévé teszi. Ami nagyon jól hangzik, és akár még igaz is lehet. A ligetbeli múzeumépítési program koncepciózus mivoltáról azonban sok mindent elmond az a tény, hogy az idea atyja, Baán László, a Szépművészeti Múzeum főigazgatója korábban körbeturnézta az országot azzal a mondandójával, hogy két múzeumra nagyon nagy szükség van a Ligetben a neki rendelt Új Nemzeti Galéria mellett. A fotográfiaira azért, mert a fotó a magyar művészet sikerágazata, az építészetire pediglen azért, mert soha nem is volt saját kiállítóhelye, és milyen elképesztő lehetőség az építészszakmának, hogy egy ilyen épület megtervezésével állítson emléket saját koráról a jövőnek. Nos, ez az a két múzeum, amelyik történetesen nem fog megvalósulni. Az építészszakma ugyanis nemcsak az építészeti, hanem a fotógyűjteménynek is olyan snassz kockát tervezett, hogy ezek megvalósításától a kormány tartósan eltekint. Az igazság az, bármennyire tagadják is, hogy a Liget egyszerűen egy rekordgyanús hosszúságú dominólánc vége. A sor eleje a budai Várban van: a rekonstruálandó díszteremsor és az önmagát bemutató vármúzeum megteremtése érdekében a Nemzeti Galériát valahová át kell helyezni. Mivel a Szépművészeti idejekorán be(vissza)kebelezte a magyar gyűjteményt, kézenfekvő, hogy a közelébe kerüljön az új kiállítóhely. Az összes többi púder. Kihasználása annak, hogy a pesti polgár a százmillió alatti számkörben képes úgy-ahogy tájékozódni, a milliárdok világában támpont nélkül tévelyeg, és gyakran fel sem teszi a kérdést, hogy mi – esetlegesen fontosabb cél vagy intézmény – helyett költi az adókból összeszedett pénzt az állam ezekre a másodlagosan szükséges kultúrinnovációkra. Mondhatjuk persze, hogy az legyen a legnagyobb bajunk, ha százmilliárdok mennek el olyan múzeumokra (plusz színházra), amelyek nélkül ellennénk még egy darabig. De a baj ennél azért nagyobb. Mert a két kezünk is kevés lenne megszámolni, hány múzeumnak volna szüksége új vagy legalább felújított épületre (köztük az életveszélyessé vált Iparművészeti Múzeumnak vagy az emberöltő óta raktárban sínylődő műszaki múzeumnak), és azt is tudjuk jól, hogy a milliárdoknak is volna jó helyük. Gondoljunk csak a Nyugati pályaudvar mögötti rozsdazónára, a Rádió elhagyott épületeire, a Ganz funkció nélkül romló maradék csarnokaira, a Tőzsdepalotára. Vagy éppen a Városligetre. Amelyet minden nagyravágyó és délibábos építési tervtől függetlenül szeretne végre-valahára újra belakni, szeretne rá ismét büszke lenni BUDAPEST
