Budapest, 2016. (39. évfolyam)
1. szám, január - Simplicissimus Budapestje
a pozitív gondolkodás tartományába, valamint azért, mert A város hőse mozgalom elindításával egy súlyos társadalmi probléma megoldására egy – átlagemberek és a luxusipar hajtotta – „internetes örökmozgót” hoztak létre, azaz feltalálták a „népi filantrópiát”. Egy könyv, amelyre Simplicissimusnak irigykednie kellene, de képtelen rá: Egy hét a városban Jövőre lesz 30 éve, hogy Simplicissimus Bécsbe ment nászútra, Maestro és Maestróné vendégül látták az ifjú párt szépséges külvárosi villájukban. Az újdonsült férj a csavargások során rájött, hogy nem ismeri a várost. Bement a Shakespeare & Company boltba, és kért egy könyvet az „igazi városról”. Az ott vásárolt két könyv indította arra, hogy belekezdjen az igazi Budapest portréjába. Sok-sok kiadás után is úgy érzi, hogy a munka csak félkész. Éppen mostanában fordult meg a fejében, hogy alapvetően újra kellene írnia a könyvet. Hiszen Budapest már nem az a régi, álmos város, amiben foltszerűen jelenik meg az új, pörgős életforma, a kortárs design. Egyensúlyba került a régi és az új – és ettől talán még érdekesebb Budapest. Aztán 2010-ben megjelent az Egy nap a városban blog, amely hamar nagyon (és fenntarthatóan!) népszerű lett. Kezdettől fogva ketten írták, és Simplicissimus úgy érezte, hogy ez a két fiatalember saját maga fiatalabb változata, aki ráadásul reggeltől estig a várost járja, és csak ezzel foglalkozhat (nagy tévedés – lásd alább). Mindenesetre jöttek, láttak, győztek: az első két évben több mint hétmillió kattintást értek el, facebookos csoportjuk húszezer fősre dagadt. (Mikor e sorokat írom, 41663 személy kedveli). Az egy nap különbséggel Győrben született két, 34 éves blogger egy olyan könyvet tett le az asztalra, amiről nem tudtuk, hogy hiányzott a helytörténeti és útikönyv-irodalomból, sőt, nem is gondoltuk, hogy elvileg lehetséges. Ugyanis feltalálták a print és a digitális médium keresztezését. Ezt úgy tessék érteni, hogy a könyvet teleszórták QR kódokkal, olyan szimbólumokkal, amelyeket mobiltelefonba olvasva megjelennek konkrét internet-helyek, pontosabban saját blogjuk egyes passzusai. Így a könyv voltaképpen tízszer-hússzor olyan hosszú, mint amit a kezünkben tartunk. Az is nagy erényük, hogy ketten vannak, és enyhén szólva nem egypetéjű szellemi ikrek. Az állandó interakció, egy szöszmötölős, tépelődős ember (Ádám ) és egy gyorsvonati sebességű, extrovertált személy (Csaba ) beszélgetése, kicsit a papírhoz igazítva, minden várakozás ellenére remekül működik. Akárcsak a szerkezet. A könyv címe jóval több, mint a blog címének parafrázisa: valóságos szervező elv. A hét egyes napjain megy végig, mindegyik napnak van témája: – Hétfő: Budapest egy idegen szemével, – Kedd: A budapesti falu, avagy hol tartunk Prágához képest, – Szerda: A meglepetések városa, – Csütörtök: Régi szakmák titkos mesterei és egyéb kulturális izgalmak, – Péntek: Egy olcsó, drága város, – Szombat: Bevesszük egy baráttal a várost – Vasárnap: Hogyan tegyük túl magunkat a gyerekkorunk óta kísértő vasárnapi depresszión? És mindegyik nap végén van egy önálló tárca, némelyik egészen kiemelkedő írás, pl. a Bruno Bourel bevándorló fotográfus belső világát visszaadó portré: Egy város a lencse mögött. Ahogy a hét véget ér, úgy érezhetjük, hogy teljes egész portréját kaptuk a városnak. Szólni kell még az illusztrációról, a sokféle fényképről és a firkás címekről, alcímekről. A Brody Studios-ban tartott könyvbemutatón a szerzők elmondták, hogy kiváló szerkesztőjük mindent elkövetett, hogy a kezük nyoma ne kerüljön nyomtatásba, de ők szerencsére nem tágítottak. Részben ettől lehet olyan érzése minden olvasónak: „Hát ilyet én is tudok! Hát ezeket a kalandokat én is átélhetem”. Sok szemszögből, élvezetesen mutatja be Budapestet a könyv, olyan módon, hogy a szórakoztatást sose helyezi az információ- és élmény-átadás elé. Egyetlen lapon sem feledkeznek meg az alcím megadta célkitűzéstől: „Az egy nap a városban bloggerei végre könyvben is bemutatják, hogy miért szeresd Budapestet”. Simplicissimust alaposan kifaggattam, mit szól a könyvhöz. Nem irigykedik-e? Végül is súlyos konkurenciát jelent neki, hát nem? Vakarja a fejét, és elismeri, hogy irigykedni kellene, de nem tud. Inkább szereti a fiúkat, a blogot – és a könyvet is, méghozzá nagyon. Hogy megtudott-e újdonságot? De még mennyire. Rengeteg új dolgot! A kisméretű női lábakra szakosodott cipész! A luxusétterem belülről! Még saját szűkebb pátriájáról, Újlipótvárosról is. Mindez azonban nem hangolja le. Szövetségeseket lát bennük, hogy Budapestet felemeljék. És a többet tudás, ugyebár a szeretés előszobája... Azt is mondja, hogy az Egy hét a városban voltaképpen az útikönyv műfaj afféle végpontja. Nem klasszikus sétaútvonalak vannak benne. Azt érezteti, (sőt bizonyítja), hogy Budapest olyan város, ahol bármerre elindulhatunk kalandozni. Csak be kell kopogni, meg kell figyelni, ki kell nyílni a kalandra, az élmények befogadására. És nem mondják, de teszik: meg kell osztani másokkal. A fülszövegben újabb bizonyítékot kaphatunk arra (aki még ilyesmire rászorul): nincsen ingyen ebéd. Mindkét szerző a blogíráson kívül mással is (kénytelen?) foglalkozni. csapatépítő, lakberendező cég, feleséggel közös marketing cég... Ha csak fele annyi lendülettel és eredetiséggel művelik a fenti dolgokat, akkor azok a cégek is sikerre vannak ítélve. (Alexandra, 2015, 175 o., szerkesztő és projektmenedzser Gyuricza Eszter , ter vezte Hársfai László , a borító, Bach Máté fotójának felhasználásával, Müller Péter munkája, ára 3699,-Ft) ● 19
