Budapest, 2016. (39. évfolyam)
5. szám, május - Elek Lenke: ÖTVEN ÉV - Szervusztok, régi barátok
BUDAPEST 2016 május 3 oktató tanárnőnk bezzeg annál komolyabban vette a munkát. 16 oldalas magyar dolgozatok, kétórásak, egyetemi színvonalon, előtte napokig könyvtárazás... Hozzá mindenki végletesen viszonyult – volt, aki imádta és felnézett rá, más alig bírta elviselni. Némely lány esetében elvállalta az akkor ismeretlen stylist feladatát is, megjegyezve, hogy ez az új frizura szörnyű, a mini türkiz kabáthoz meg nem illik a kontyra felbiggyesztett rózsaszín selyemkendő. Volt olyan irodalomóránk, amikor a Balázs Béla Filmstúdióban megnéztük a legújabb Sára Sándor és Szabó István rövidfilmeket, máskor Dürrenmatt, Semprun és Camus re gényekről beszélgettünk. Tudtuk, éppen kik nyerték az akkori irodalmi Nobel-díjakat. Felléphettünk egy magasabb műveltségi szintre és kiláthattunk a vasfüggönyön túlra is – bár ez a szó egyszer el nem hangzott. Nem tetszett neki, hogy olyan csupasz a terem fala. Amikor teleraktuk poszterekkel, megjegyezte: hát ezek nem tipikus Picassók. Az osztályba egészen különböző családi indíttatású és származású gyerekek jártak, de erről soha nem esett szó, mint ahogy a szülők anyagi helyzetéről sem. Nem hallottam egyetlen antiszemita megjegyzést. Az esetlen, bár a lányok által kicifrázott-egyéniesített iskolaköpenyek a meglévő jövedelmi különbséget igyekeztek elfedni. No meg: egy kiemelt munkás körülbelül annyit keresett, mint egy külkereskedő. A lágymányosi lakótelepi panelházban egy emeleten laktunk a legfőbb ügyésszel. A József Attila Gimnázium neobarokk palotájából nem hiányzott a díszterem sem, ahol gyakran rendeztek színielőadásokat – itt látta meg először Bajor Gizi Latinovits ot, és javasolta neki a pályát, amit neki teremtett az ég. Később aztán ezen a színpadon játszott az Omega a szalagavató bulikon, hiszen az együttesből is többen ide jártak. Egyenblúzban a tablón Ekkor még korántsem menyasszonyi ruhában ropták a lányok a szalagavatós táncot, mint manapság, és persze eszükbe sem jutott tánctanárt, fodrászt és sminkest fogadni. Inkább laza buli volt az akkori bál, ahol tviszteltünk, lassúztunk, szolid kidobós rock and roll is járta. A tablóképen fehér, fodros egyenblúzban mosolygunk – csak egy blúzt vettünk meg, közösen, és mindenki ugyanabban fényképezkedett a Móricz Zsigmond körtéri kis fotószalonban. A fiúk többnyire a ballagás alkalmából kapták meg az első öltönyüket, talán még zakójuk és nyakkendőjük se volt addig. Legtöbbjük utálta a bottal-tarisznyával való ballagást, felesleges hacacárénak gondolták. Nem kaptunk drága ajándékokat, talán elmentünk családostul egy „elegánsabb” étterembe, ilyesmi addig ritkán fordult elő az életünkben. A ballagás alatti mosolyok és a bohóckodás mögött persze izgalom és idegesség bujkált.. Hogyan tovább, ha nem vesznek fel? A bankett a gimnáziummal szemközt, a Feneketlen tónál lévő Sport szálló éttermében zajlott le, mindenki megelégedésére, legalábbis nem emlékszem, hogy bárki panaszkodott volna. A menü? Nos, nem ragyogtak akkor még az égen Michelin-csillagok, de még Gault-Millau guide szakírók sem leselkedtek errefelé – sültek, rántott húsok, vermutok, muskotályos borok járták. Azt már lehetett sejteni, hogy ki az, aki külföldre megy férjhez, és ki az, aki majdan „disszidál”. Ő pontosan tudta, mi vár rá Nyugaton, és racionálisan bevállalta, hogy évekig utána nem jöhet haza, a rokonok meg nem léphetik át az országhatárt arrafelé. Azt még nem tudhattuk, hogy milyen sokan laknak majd külföldön a rendszerváltás után. Rendszerváltás? Teljesen értelmetlennek és irreálisnak tűnt volna maga a fogalom is. Ki álmodott és mit? Barlay Bence, az intézmény mai igazgatója a gimnáziumról két évvel ezelőtt megjelent könyv kapcsán ötvenéves Csipkerózsika-álomról beszélt. Nem hinném, hogy tetszhalottak lettünk volna. Naivabbak voltunk, mint a mai fiatalok, és a szó mai értelmében nem politizáltunk. Egy-egy „56-os” család otthon, zárt ajtók mögött igen, de akkor sem a gyerek előtt. Egyébként nagyon is a valóságban – a gondtalan tizenéves korban – éltünk. A tanárok – legalábbis így érzem, utólag – beleadtak mindent, hogy megtanítsanak bennünket oly sok mindenre, amiről csak később tudtuk meg, mennyire felesleges. Hogy a vastag neobarokk falak álmodtak-e, és mit, ki tudja. Azt bizonyára nem sejtették, hogy a ballagás után ötven évvel ismét ellátogatunk közéjük, végigjárjuk a folyosókat, bár kicsit alacsonyabbnak látjuk a patinás boltíveket, mint fél évszázada. Az, hogy a gimnázium újból egyházi intézmény lett, hidegen hagy bennünket. Tudjuk, ez már nem a mi „Jóskánk”. Egyre gyakrabban jövünk össze osztálytalálkozóra, már azok, akik megmaradtunk, és kezdjük megbecsülni az időt, az éveket. A régieket, a mostaniakat. ●
