Budapest, 2016. (39. évfolyam)
1. szám, január - Somogyi Krisztina: ÁTÉRTELMEZÉS ALATT - Töredékek, narratívák, interpretációk: a közelmúlt építészetének kutatása
BUDAPEST 2016 január 12 Az oldalt szerkesztette a Budapesti Építész Kamara össze még a rendszerváltozás előtt. Olyan helyekre is bejutott, ahova más senki, így a Párttörténeti Intézetbe, és zárolt gyűjteményekhez fért hozzá. Pillanatnyilag Vámos Dominika foglalkozik ennek a feldolgozá sával. Eredményeiből az Építészfórumon publikált már szövegeket. A BTM Kiscelli Építészeti Archívumát Branczik Márta művészettörténész, muzeológus vezeti, ő a KÖZTI könyvben is segített, az Exportmunkák fejezetet írta. A Műegyetemen van egy tanszék, amely megbízhatóan foglalkozik ezzel a témával, és mi a MOME-n is kutatunk, így Haba Péter kollé gám a korszak ipari építészetéből fog doktorálni hamarosan. A Designelmélet MA szakirányon is foglalkozunk a korszakkal. A KÖZTI könyv írásában négyen vettek részt, ketten még hallgatóként indították a munkát: Jankó Anna, Mayer Kitty vég zett hallgatók voltak, Mártonffy Melinda és Urai Dorottya pedig még diplomázás előtt kapcsolódtak be a kutatásba. – A design és a hagyományos művészet tudományos értelmezése és feldolgozása eltérő, egy intézménytörténet összeállítása pedig bizonyosan sajátos helyzet. Az épített környezet történeti feldolgozása speciális kutatási módszertan és nézőpontok alkalmazását igényli? – A designelmélet jellemzője, hogy minket erősen foglalkoztat a hétköznapi környezetkultúra, példának okáért a típustervezés, amely egy hagyományos művészettörténeti logikában igen nehezen értelmezhető. A design szempontjából ez a kérdés megkerülhetetlen, hiszen a design termékeket sorozatban gyártják. – Ha valami negatív érzéseket vált ki az emberekből, akkor az a tömeggyártás, a típusterv kérdése. A KÖZTI könyv egyik szerzője, Lantos Edit ugyanakkor a típusterv fontosságára hívja fel a figyelmet. – Különösen vidéken nem lehet megkerülni a kérdést a korszak bemutatása kapcsán, sem a magán-, sem a középület-tervezésben. Ha kiemelnénk egy-két csúcsot a megvalósult munkák közül, akkor nem kapnánk reális képet arról, hogy hogyan változott meg ebben az időszakban a vidék arculata. 1948–49-ben, amikor miniszteri szinten kezdték erőltetni a tipizálást és az előregyártást, még különbséget tettek típus és szabvány között. Egy 48-as cikkben olvasom, hogy a típustervezés nem azt jelenti, hogy változás nélkül épül meg mindenhol ugyanaz a terv. Mert az a szabvány. Amíg nem létezett a Típustervező Intézet, hanem kisebb műtermekben foglalkoztak a feladattal, addig felmerült, hogy iskolákra, művelődési házakra is több típusterv készüljön, és ne csak a méret legyen a meghatározó ezek kiválasztásában. Több pályázat is volt: nagyon jó tervezők jól átgondolt munkáit választották ki. Nem igaz, hogy csak a gyenge szakemberek kaptak feladatot. Az volt a szándék, hogy ha kevés pénzből típustervet kell készíteni, akkor az legyen nagyon jó, legyen pontos az alaprajza, gazdaságos a működtetése, és ne boruljon meg a terv, ha egy kicsit máshogy építik meg. Ezt látjuk igazolva, ha elmegyünk, mondjuk, kultúrházakat felmérni. A konkrét kutatás során vizsgáltuk, hogy a szervezet működését hogyan határozták meg a felülről jövő irányelvek vagy miniszteri utasítások. Rengeteg újdonság derült ki, így a köztudatban tervgyárakként beszélünk az állami tervirodákról – ebben is van pejoratív íz – miközben ezek a helyek csak később váltak azzá, az induláskor nem voltak azok. A KÖZTI korai időszakában, és ezt más tervezővállalatoknál is ki lehet mutatni, nagy mestereket Gyógyászati Segédeszközök Gyára, Budapest, terv: Kiss E. László 1959–1960, lebontva: 2013
