Budapest, 2016. (39. évfolyam)
4. szám, április - Holló Szilvia Andrea: TÉRKÉPKÉP - Kappel majorjától a városi szegényházig
BUDAPEST 2016 április 9 Ekkor lépett színre a Kappel Frigyessel jó viszonyt ápoló, több vállalkozásban vele együttműködő Széchenyi István , aki 1835. június 22-én a budavárosi tanácshoz intézett, tervrajzzal ellátott beadványában javaslatot tett a Kamaraerdő területének nyaralótelep céljára való értékesítésére. A polgárság továbbra is mereven ragaszkodott a régebbi állásfoglaláshoz, de Széchenyi figyelmeztette a derék budaiakat, hogy a komoly szándékú vevők előbb-utóbb máshol fognak nyaralótelket vásárolni. Ezzel végül elérte célját, a helyszíni bejárást követően, 1838. február 23-án a város hozzájárult az értékesítéshez, és a javaslatot felterjesztették a Magyar Kamarához (ők őrködtek a város gazdálkodása és így az adózóképesség megtartása felett). Miután a legfőbb hatóság az engedélyt 1840. február 5-én megadta, kezdődhettek az árverések. Sajnos, három év elteltével be kellett látni, hogy a terv teljes kudarcot vallott, mivel az idő alatt csupán egyetlen vevő jelentkezett. Széchenyi a Jelenkor hasábjain 1845. február 13-án megjelent cikkében hosszan elmélkedett a kudarc lehetséges okairól: „Hová megyen most a budapesti lakos nyáron, hogy egy kissé kiszellőztesse magát, kérdem? — A pesti síkra állítsa vagy szűk udvarába szorítsa kisdedeit, hogy portul ellepve, a lombtalan vidék tikkasztó legétől elaszva vagy szűk udvarfalai közé kalickázva, még a testi erő és egészség azon tulajdonátul is megfossza őket, melly legnagyobb kincs s mellyet ekkép legalább, ha egyebet nem, minden atya övéi számára legféltékenyebben megóni, megőrizni köteles? Vagy tán a budai hegyekbe vigye? Hiszen, fájdalom, azokat is szinte lombtalanná tette az annyiakban magamagát leginkább sújtó emberi kéz. A budai hegyek ellen mindenesetre az a kifogás, hogy olly igen nehéz, bizonytalan és aránylag olly drága az odajuthatás. Ez pedig főszempont.” A Kappel major környékén a várt fellendülés helyett a csöndes hanyatlás vette kezdetét. 1854-ben kiadott városismertetőjében Haeuffler csak a majorságot említi, öt évvel később Hunfalvy Pál Budapest és környéke című munkájában elhagyatott vendéglőről ír. Kappel, aki a negyvenes években az erős konkurencia miatt már csupán bizományosi, gyapjúfelvásárlói tevékenységet folytatott, 1855-ben elhunyt. Az egykori majorság egy ideig még a család kezén maradt, de a hetvenes évek térképein a változatlan alaprajzú épületegyüttest már új néven említik: Looser (sic!) nyaralója. A fűszerkereskedő Loser fivérek, János , Mátyás és Péter jó érzékkel vágtak bele 1864-ben a közeli őrmezei völgyben a keserűvíz kitermelésébe (ők forgalmazták a Rákóczy keserűvizet). A budapesti üzletet János vezette, a Triesztben lakó Péter segített a külföldi értékesítésben. A kamaraerdei nyaralót 1890-ben Loser János a fivérére, Mátyásra íratta, aki a kataszteri felmérések tanúsága szerint építkezésekbe kezdett, ekkor alakulhatott ki a nyaralótelep. 1907-ben Loser Mátyás és neje továbbadtak a volt majorságon, az új tulajdonosok dr. Hajdú Marcell ügyvéd és társai let tek, azaz a Bécsben élő báró Korb Tivadar nagybirtokos (aki rögtön továbbadta érdekeltségeit dr. Löbl Simon nak), dr. Kormos Béla minisztériumi segédfogalmazó, dr. Fischer Lajos orvos és Hortobágyi Antal polgári iskolai igazgató. A befektetési céllal vásárolt területet már 1909 őszén megvételre ajánlották a fővárosnak, méltányos áron. A reménybeli vevő pedig a Kamaraerdőbe ékelődő – már csak faállománya miatt is értékes – területen szegényházat akart nyitni. A gyors üzletkötést meghiúsította, hogy a nyári lakásokat az 1910-es szezonra addigra már bérbe adták. A vételi megállapodás részletesen taglalta a budapesti és budaörsi részből álló, nagy kiterjedésű telep tereptárgyait (az épületektől a kerítésen át a kutakig), bár azok építési idejére a leírás nem tért ki, csak állapotukra. A budai térfélen található, U-alakba rendezett, három összekapcsolódó tagból álló épületegyüttesnek például a fedélszéke korhadt, az iratok megemlítik a régi cseréptetőt, a zsindelyt is. A központi épületben volt az istálló, a szezonális bérlők számára a különálló házakban alakítottak ki háromszobás lakásokat konyhával, kamrával, előszobával, kényelmüket szolgálta a teniszpálya, a vendéglő és a bolt is. A Lóser-féle nyaralótelepen 1913-ban nyitotta meg kapuit a szeretetotthon, ahol a „szegény aggokat” a Szent Vince apácák gondozták 15–20 ágyas szobákban. A gazdasági épületekben sertéshizlalda, tehenészet és kertészet működött, a főépület egyik szobáját kápolnává alakították át. A második világháború után az apácák helyére nővérek érkeztek, majd az ötvenes években a lakókat pártiskola szorította ki e falak közül. Napjainkban a volt majorság területén, a Kamaraerdei út 16. szám alatt, idősek otthona működik. A kertben Széchenyi István szobra áll. Alkotója, a fiatalon elhunyt Kugler Pál Ferenc részt vett a Magyar Tudományos Akadémia pesti székháza elé tervezett Széchenyi-emlékszobor pályázaton, de nem került a díjazottak közé. Úgy hírlik, 1875-ben bekövetkezett halála után egyik rokona az alakot kifaragtatta és a fővárosnak ajándékozta, ahol egy pinceraktárban porosodott ötven éven át, amikor is az otthon gondnoka rábukkant, s elhelyezte itt. Méltóbb helyre nem is kerülhetett volna a nyaralótelep ügyét támogató Széchenyi kőszobra. ● fotó: Sebestyén László
