Budapest, 2015. (38. évfolyam)
3. szám március - Buza Péter: A vak piktor s az örök honleány
Mezei József (később a rá emlékezők többnyire, tévesen, y-nal írták a nevét) 1848 decemberének közepén utazott Nagybányára, hogy beálljon honvédnak Bem erdélyi seregébe. Besztercén festette az első portrét az egyik üteg parancsnokáról. Állomásról állomásra vonulva tovább a sereggel február közepén már mint hadnagyot érte hadvezetési baleset. Idő előtt vezényelte alkalmatlan pozícióba Medgyes térségében Gábor Áron rézágyúit, ami miatt Czecz János, Bem táborkari főnöke hirtelen haragjában elbocsátotta a haza szolgálatából. De másnap érte küldött: – Hallom, hogy ön csinosan fest, fessen le engem is! Petőfi nem alkuszik Egy bizonyos Bodon József rendezte sajtó alá a Petőfi vel egy esztendőben, Kislétán született mérnök-gyakornokból lett festőművész negyvennyolcas naplóját, s adta közre 1880-ban a Vasárnapi Ujságban. Ezekből a sorokból olvasható ki mindaz, amiről fentebb szó volt. S az is, hogy Mezei két év szünet után ezeken a csatatereken találkozott újra – és utoljára – költő barátjával. Egészen pontosan 1849. január 28-án, Szelindeknél. – Hoztál-e festéket, Józsi? – hangzott el a baráti öle lést követően azonnal a kérdés. Merthogy Bem apó kísérői körében éppen akkor vert tanyát a gondolat, hogy a legendás hadvezért éppen ideje volna lefestetni valakivel. S miért is ne Mezeivel, a barátjával, aki róla is milyen remek portrét kanyarított 1846-ban, amikor Szatmáron (életükben először) találkoztak. A műítészek azóta is feleselnek egymással arról (persze ez inkább csak a közel-kortárs 19. századra igaz), vajon kinek a bűne az arcmás merevsége? A piktoré, akinek csak ennyire futotta, vagy a modellé, aki kemény tartással és szigorú arccal néz szembe a festővel. Mostanra ez az utóbbi vélekedés kerekedett felül. Tudjuk már, hogy Petőfi több alkalommal és dokumentáltan beleszólt a róla készülő portré kivitelezésébe. Ha kellett, bele is javított. Kevés reklámeszköz állt rendelkezésére a saját imázsépítésükön munkálkodóknak az idő tájt, a forradalom költője szinte ezzel az egyetlen lehetőséggel számolhatott – és számolt is, következetesen. Ami a Bem-akció folytatását illeti, parancsnoki stábja tagjainak nem sikerült rábeszélniük a tábornokot, hogy üljön portrét Mezei hadnagynak: „...hajlíthatat lan maradt – írja a Művészet 1910. 6. számában Far kasfalvi Imre, a mindmáig egyetlen Mezei-biográfia 2 BUDAPEST 2015 március forrás: MNM TKCs A vak piktor s az örök honleány Buza Péter Mezei Józsefre, az elfelejtett negyvennyolcas festőre régi barátom, Nagy Gyöngyvér csíkszeredai muzeológus hívta fel a figyelmemet. Adatokat gyűjtött Muhi Sándor művészettörténész számára, aki monográfiát írt Petőfiegyik első portréjának piktoráról, s azért fordult hozzá, mert megtudta, hogy Gyöngyvér Mezei leánytestvérének a dédunokája. Asszonynéniről kérdezett a muzeológus – így lett főszereplője ennek a mostani írásnak Szűcs Zsófia, Jókai Mór: Budapestnek emlékül című kötetem epizódszereplője. Mezei József: Petőfi Sándor, 1846, olaj, vászon, 13,2x10,1 cm fotó: Sebestyén László Az erkélyről Szűcs Zsófia, az emeletről Jókaiék nézhettek át a Nemzetihez (Múzeum krt. 5.)
