Budapest, 2015. (38. évfolyam)
12. szám december - Simplicissimus Budapestje
művezetést is elvállalja, vitatkozás a sok oldalas szerződésben olvasható. Rossz viszony főnökével, Tisza Lajos sal, az építtető bizottság elnökével. Hauszmann Alajos sal beszélget, panaszolja neki, hogy csengővel hívatja, ha valamit akar tőle, mint egy cselédet. Egy bizottsági ülésen kimondják, hogy az állandó országház „pénzügyi tekintetek által ne korlátoztassék”. Akkor ő változtat: legyen az Országház homlokzata minden homlokzaton kőborítású, ne csak a dunai fronton. Kőmintákat nézeget, dönt. (Mint kiderült, a legtöbb helyre túl puha követ választott, ennek lett következménye a 90 évig tartó cserélgetés. Ezt egy időugrásos oldalpár mutatná be.) Konfliktusok a társművészetekkel. Mintha Steindl féltékeny lett volna a többiekre. Munkácsy megfesti a Honfoglalást, pon tosan olyan méretűre, mint amit Steindl megadott, de mire elkészül, már egy áttervezés miatt nem fér be... A nagy kivétel Róth Miksa , vele mindig egy hullám hosszon van. Steindl nagy napja: 1896. június 8-án a millenniumi ünnepség keretében a korona az elkészült Főlépcsőn a Kupolába érkezik. Botrány a 88 mesterségszobor körül Zsolnay Vilmostól engedély nélkül ren deli meg a szobrokat, köztük a sajátját. Az MTA levelező tagjává választja, nagy hatású székfoglaló beszéde a magyar stílusról, ami nincs, ezért a gótika. Sokasodó kritikák. Steindl idegenkedve egy szecessziós házat nézeget, mondjuk az Iparművészeti Múzeumot. Túlhajszoltsága, betegsége, hordszéken járja az épületet, hogy ellenőrizze a készültségi fokot. Öt héttel a nagy beköltözés előtt meghalt. A temetés. Amikor beköltöztek az Országházba, nagyon negatív kritikák hangzottak el róla. Az emlékére alakult Steindl Imre céh. Utcanevet kap. Díjét is, de néhány év után elfogy a pénz. Ma az egész világ a csodájára jár az épületnek. Töprengés a hiányokról, a Kossuth téri metróállomáson A Kossuth téri metróállomás peronterében vártam a szerelvényt, amikor egy külföldi házaspár kezdte fényképezni a kutyás szobrot. Látszott, hogy nem értik mi ez, és hogy kerül ide. Mivel nejem őnagysága nem volt velem, szokás szerint megszólítottam őket, és elmondtam, hogy megértem, ha nem értik, mert ezen a szobron van a világ legolvashatatlanabb felirata: sötét alapra vésett, színezetlen betűkkel készült. Ráadásul a bot sok éve hiányzik a vak ember kezéből. Miután másodszor is ellopták, a BKV felhagyott a pótlással. A turisták hálálkodtak, én cserébe adtam egy reklám-képeslapot. Aztán megjött a metróm, de nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy milyen ciki, hogy ez a szobor így áll ott sok éve (vagy ahogy a végsőkig tönkrement, eleve giccses, Szász Imre-féle, porcelánlapokra festett Dózsa György pannó, a róla elnevezett út nevét viselő metróállomáson...) és az a szomorú gondolat jutott eszembe, miként lehet, hogy a mai világ egy valamiben határozottan hasonlatos a Kádár korra: a kis dolgok, szabályok betartására az állam képtelen, miközben a nagy dolgokra számolatlanul van pénz, energia, odafigyelés, propagandagépezet. Hiszen már nem csak restaurálnak épületeket, hanem a semmiből újjáépítenek. Egy hónapja a Városligeti Színkör újjáépítése került egy kormányhatározatba, november végén, amikor e sorokat írom, azt olvasom, hogy a régi Pénzügyminisztérium épületébe felköltözik egy minisztérium, és azt az eredetinek megfelelő formában kell rekonstruálni. (Pedig mennyivel elegánsabb a mai forma.) Hogyan viszonyuljunk a Városligeti Színkör újjáépítéséhez? A Mátyás-templomról szóló nagyszerű BTM kiállításon végig lehet kísérni, hogyan restaurált Schulek Frigyes egy olyan középkori formát, ami Buda felszabadításakor elpusztult. Kénytelen volt kitalálni, milyen lehetett. Akkoriban a modern műemlékvédelem még nem létezett. Ma már ilyesmi szóba sem jöhetne. Erről jutott eszembe, hogy a Közlekedési Múzeum visszaarchaizálása és a Városliget Színkör újonnan felmerült visszaépítése egy irányba mutatnak. Talán el szeretnék érni a régiségek kritikus tömegét. A Szépművészeti Múzeum, a Műcsarnok, a Vajdahunyadvár, az Olof Palme Ház (Régi Műcsarnok), a Közlekedési Múzeum, a Színkör: hat nagy léptékű, nívós régi épület. Egész városrésznyi. Én a magam részéről a Liget Projekt kapcsán már elvesztettem egy karton pezsgőt. Asztaltársaságunkban négy évvel ezelőtt fogadtam NKJ-vel arra, hogy 2018-ra a Liget Projekt lényegében kész lesz. Nem azért mert helyeseltem a projektet teljes egészében (részeit igen), hanem mert úgy láttam, hogy a jelenlegi politikai felépítmény lényeges eleme az ellentmondást nem tűrő cselekvés. Nos, két éve a projekt inogni kezdett, elemek jöttek, elemek mentek. Nem volt igazam: nem pusztán két eshetőség volt. Vagy „így, maradéktalanul”, megvalósítani a pro jektet, vagy „teljes egészében elvész a beígért 150Md Ft”. Volt már harmadik és negyedik lehetőség is. (Egy ötödik mégse.) Ahogy Simplicissimus régebben e hasábokon írta: ha szerencsénk lesz, akkor ötven év múlva, mint bátor tettre tekintenek majd utódaink a Liget Projektre. Nem jut az Országház sorsára, amelynek köveit egy elszegényedett ország volt kénytelen kilencven éven át cserélgetni... Igaz, 120 év múltán megint úgy emlékszünk rá, mint bátor tettre. ● 19
