Budapest, 2015. (38. évfolyam)
2. szám február - Horváth Júlia Borbála: REGGEL - Győztünk!
egyenesen áttolják az új hajlékba. „Drága az időnk, drága!” – versenyző és munkás mondja a magáét. A két főfutár, elkerülendő a további ordítozást, a hórukkokkal egyetértésben nekirugaszkodik, miután a hosszú percekkel később odaérkező mezőny lassítás nélkül átrobog a szabaddá vált útszakaszon. „Fuss Forest, hajrá Gump!” – buzdítanak a moziművelt kísérők, s elméláznak a szerencsefiának történetén, kinek naiv tudtán kívül hullott ölébe minden dicsőség. A portás rezzenéstelen arccal biccent, az úri hívságok nem kísértik annyira, hogy elhagyja értük őrkalitkáját. A géphang józanul visszaránt a valóságba: „Kétszáz méter múlva fordulj jobbra!” – ha tudná, milyen hosszú tud az lenni benzin nélkül... Balkéz felől, lent a Duna követi a parancssort, az állandóan változó terepviszonyok között is muszáj megcsodálni az ezüstívet, a köd végre utat engedett a napsugaraknak. Az óra viszont zabálja a másodperceket, s érkezik marokból a figyelmeztetés: „Figye lem, a dolgok jobbra fordulnak előtted!” Nincs más hátra, mint engedelmeskedni: „Haladj a kijelölt úton!” Pár lépés után teljes völgy ségében szétterül a budai lankás domboldal, remegő párapacnik közül előbukkan a Mátyás-templom; első állomás. Előtte azonban még le kell ereszkedni a völgybe, délies lakóházak között, parkokon átfutni, majd megrohamozni a Halászbástyát. A mezőny hosszan elnyúlva araszolgat, lépcsők segítik a lassút, és akadályozzák a gyorsat, a tömzsi hegyi busz szuszogva előz az ősfás emelkedőn. A Tabánban sík terepen, toronyiránt rohan, ki merre lát, addigra a GPS-ből is kifogy a szufla. „Ejnye, de virgonc valaki...” – lihegi a középbolyban döngicsélő másodszervező, aki munkatársi villámcsődületnek szánta a futóversenyt, de csak hárman jöttek el, egyikük öltönyben. Tíz óra körül megkondulnak a harangok, mintha éppen fél távra időzítették volna a zúgást, s kicsiny időeltolódással átadják a mezőnyt az újabb szakasznak. „Ez aztán mindennek a teteje!” A Szabadság-szo bor láttán mosoly tapad az arcokra, kétszázharmincöt méteres magasságban tündököl az enapi Mount Everest, onnan már csak lefelé kell ereszkedni, lehetőleg épségben. A talapzatnál igazi turistaképek készülnek: „A lábam is legyen benne, amivel fölfutottam idáig!” S persze arat az önarc-fotó, amit este be lehet villantani ismeretlen ismerősök táblagépeinek képernyőjére. Edző és tanítványa már az elején lerázta a zsivajgókat, nincs szükségük társaságra, s főleg szakértésre. „Mindent csinálj úgy, aho gyan máskor! Ha már látod, hogy bírod, robbants, állj az élre!” – szól a szokott utasítás, s ugyanúgy lejátsszák a futamot, mint annak idején az elsőt. Évekkel azelőtt a Hármashatár-hegy aljában ismerkedtek meg, miután hónapokon át csak intettek egymásnak lejtőn fel és le, ahogyan az erdőben cimborázó kirándulók. Mindegyiküket stopperóra és vizes kulacs kísérte, s hajtotta a belső ostor: egyszer negyvenkétezer-százkilencvenöt métert futni egyhuzamban. Azóta túlvannak a szintidők hajkurászásán; az edzőről kiderült, hogy többé nem tarthat edzéseket, a futóról pedig az, hogy sohasem lesz belőle igazi versenyző. „Te, mit szólnál, ha írnék neked edzéstervet?” „De én nem vagyok profi futó!” „Én sem vagyok már edző! De játszani azért szabad...” Ebben maradtak, és két éven keresztül minden nyílt futóversenyre becsülettel készültek, neveztek, futottak. Ez a reggel is úgy indult, mint a többi, a sok vidám arc között koncentrált bemelegítés, taktikai megbeszélés és az órák egyeztetése előzte meg a startot. „Ez a mai lesz utolsó...” – közölte az edző, a tanítvány nem szólt, régóta sejtette, egyszer vége szakad a barátságnak. Gépiesen rakosgatta a lábát, tűnődött, miért a szakítás, a feladat azonban nem hagyta csüggedni; az első holtpont a tizenegyedik kilométernél érkezett. A befutónál mindenki ragyog, különös mámor, hogy sikerült a lehetetlen, egy hatodik hónapban járó kismama a középpont. „Mindkettőnk nevében köszönöm az érmet, legnehezebb volt, hogy ne tolódjon előre a súlypontom”. A ver senytársak hümmögnek, és készségesen az autó felé segítik anyukáékat, majd megköny nyebbülve kívánnak további szerencsés három hónapot. Edzőéket nem érdekli dicsőség, oklevél, sietve bemutatják az ellenőrzőpontokon szerzett pecséteket, a tervezett szintidő két óra húsz perc volt, végül nulla nyolcra jöttek ki. „Ha addig élek is, megpróbálom a teljes maratont!” Körös-körül nagy elszántság és soksok fogadalom, e pillanatban minden elérhetőnek látszik; íme, ott az élő példa, aki már többször teljesítette a távot. Sorban érkeznek a befutók, kivétel nélkül mosolyognak, amíg folyik az adminisztráció, helyben futással célszerű nyugtatni a pulzust, esetleg a narancsostál felé kanyarodva lekapni néhány gerezdet. „Szép búcsú?” – tűnődik a futóta nítvány, végül lerázza a görcsöt, s foghegynyi mindenjót után, leszegett fejjel nekiindul élete első második húsz kilométerének. ● 3 BUDAPEST 2015 február
