Budapest, 2015. (38. évfolyam)
9. szám szeptember - Császtvay Tünde: A hű feleség és az utcalány
BUDAPEST 2015 szeptember 25 ményformáló üzenetekre – üzleti és a manipulatív alapfunkciói mellett – mintegy a társadalmi kötöttségek demokratikus kereteinek tágítási felületeként, valamint új művészi törekvéseik bemutatási lehetőségeként tekintettek. Toulouse-Lautrec, a modern plakát meg teremtőinek egyike egyenesen a látás felszabadulását ünnepelte, Kassák Lajos szerint a plakát „a modern kor freskója ”, míg Bortnyik Sándor , a műfaj egyik leg rangosabb mestere úgy vélte: „Nem azzal a céllal indult el a modern plakát, hogy uniformisba ötöztesse a plakátoszlopokat. Ellenkezőleg, az volt a célja, hogy kiugorjon a tömegből, legyőzze szomszédait, hogy más legyen, mint a mellette lévő.” Az ipari és technikai fejlődés, az urbanizáció, a szélesedő oktatás eredményeként létrejövő tömegkultúra és tömegkultúra-termelés első évtizedeiben számos író-művész ismerte fel annak bódító erejét, hogy gondolataik, írásaik, művészi termékeik nem csak a szűkkörű és kifinomult ízlésű kiválasztottakhoz jutnak el. Ennek egzisztenciális biztonságot nyújtó háttere, valamint a szélesebb körű közönség elérésének felismert fontossága háttérbe szorította azt a feltüremkedő rossz érzést is, hogy akár a legművészibb, legkimunkáltabb, legkiforrottabb munkájuk is vállaltan mindennapi, sőt, kereskedelmi-üzleti célú szövegkörnyezetben jelenjen meg. Erről egy 1869-es újsághír így tudósított: „A hirdetések világában élünk. Ez pedig nem rossz jel, mert arra mutat, hogy a közönségnek van kidobni való pénze, mert lehetetlen, hogy oly nadragulya evést eláruló hirdetések jelennének meg különben, mint a minők most ponyvát csinálnak a »Lloydok« teriméjéből [elváltozás]... Lehet ilyen dolgokat is olvasni, mint például: »nincs többé törött láb, sőt az egészséges lábat is el kell törni, mert Gwanperle... művész az különb lábat csinál a természetnél. «” Mikszáth Kálmán az 1870-es évek má sodik felétől ma már csak szakirodalmi összefoglalásból ismert, Amit a ponyván árulnak című hírlapi cikkfüzére óta háborgott a silány ponyvafordítások és magyar testvéreik ellen, de – bár teoretikusan ezt nem fogalmazta meg – valójában az izgatta elsősorban, hogy hol húzható meg a tömegigényeket szolgáló alkotások esztétikai minimumának és maximumának a határa, a szórakoztató- és tömegtermék-iparban tevékenykedő író-művész milyen engedményeket tehet és milyeneket nem tehet meg a siker és az ismertség érdekében. A múlt század utolsó harmadában a szórakoztató és a tömegirodalom, tömegművészet ügye tehát szinte központi kérdéssé lett, és sok szállal kapcsolódott általános irodalmi-művészeti problémákhoz, beleértve az írók-művészek egzisztenciális bizonytalanságát vagy az irodalom etikai és esztétikai normáinak a természetét. A hírlapírásból vagy a szerkesztői robotmunkából származó, illetve a még csak éppen alakulni kezdő művészeti szakágból befolyó jövedelmek azonban ritkán és akkor is csak keveseknek nyújtottak tisztes megélhetést, ami főként az 1860-as, 1870-es években, tehát akkor okozott igazán gondot, amikor az irodalmi közélet és intézményrendszer újjászervezése, a művészeti intézményrendszer megalapozása zajlott. Nincs tehát semmi meglepő abban, hogy a korszak legjelentősebb, ma már klasszikusnak számító írói közül szinte mindenki (Vajda János , Mikszáth Kálmán, Reviczky Gyula, Kiss József, Jókai Mór, Petelei Ist ván, Ábrányi Emil stb.), akár más-más ok ból is, de megpróbálkozott a ponyvaírással, a legnevesebb képzőművészek pedig – köztük például Feszty Árpád, Mednyánszky László – illusztrálták a ponyva- és lektűr termékeket. A magyar írók egyre szélesebb csoportja tett – nemegyszer kiszorítva, kiszorulva a magas irodalomnak fenntartott felületekről – kirándulásokat az irodalom alsóbb rétegeibe, s ott egyre bátrabban és szókimondóbban beszélt a korábban tilos témákról. Az alkalmi ponyvaszerzők beletáplálták írásaikba a kor tematikai újdonságainak elemeit és reflexióit: orvostudomá-
