Budapest, 2015. (38. évfolyam)
9. szám szeptember - Buza Péter: TÁRGYESET - A szerencse fia
BUDAPEST 2015 szeptember 10 – Igen jó embere volt Margó Ede . A szob rász. Ahogy atyai apanázs-barátságot ápolt a művész- és íróvilág számtalan más sztárjával is, s nem csak, ha történetesen szép nők voltak – fog hozzá magántörténetéhez Krausz Simonról, a legendás bankárról unokája, a nyugdíjas mérnök, Érdi-Krausz György. S közben a fény felé fordítja az asztalon az előkészített tárgyat, az alkar nagyságú, egészalakos, kéményseprőt formázó bronzfigurát. – Poénból kapta, valamelyik születésnapjára. Nyilvánvaló utalással arra, amit mindenki tudott-mondott, ha a nagyapám szóba került: „Simi a szerencse fia!” Sok éven át kapott aztán, főleg idősebb korában a jó ismerőseitől, a családtagoktól is olyan tárgyakat – hamutartótól a díszzsebkendőig –, amelyekbe ennek a véleménynek a szimbólumát gravírozták, hímezték, festették bele. Patkót, négylevelű lóherét, és: újra kéményseprőt. És tényleg a szerencse fia volt. Került bármilyen helyzetbe – mert került! nagyon is, és egészségtelenül gyakran – ő maga is mindig tudta és vallotta: születni tudni kell. Holott egy szegény pesti szénkereskedő fiának született... Úgyhogy talán az a helyes, ha azt mondom: beletanult a születésbe. A szerencsébe. Tudta azt a fél világ, nem csak a fővárosban, hogy már a saját élete történetének szinte a legelején biflázta a szerencsét. Ahogy megírta annak idején A pénzember című memoárjában. A Kereskedelmi Akadémián felelés elleni részvénytársaságot alapított. Akik csatlakoztak, reggel bejelenthették, hogy felelnek-e az egyik vagy másik tárgyból aznap. Mindenki any nyit fizetett, amennyit akart. Ha az illető felelt, visszakapta a pénze négyszeresét, ha elégtelenre: a hatszorosát. Az alaptőke kezdetben öt forint volt, amit húszkrajcáros részvények árából raktak össze. Később a sokszorosára gyarapodott. Ez egy hosz szú, másfél nyomtatott oldalas történet, és sokkal bonyolultabb ennél. Ami viszont a lényeg: amíg működött, jó üzlet volt. Az első a majdani sok közül. De a rossz (végű) üzleteinek is életben maradt minden tanulsága. A nemessé tett érdi Krausz mindig talpra esett. Vakmerő tőzsdésként lett hírhedt hőse a pénzvilágnak, ebben a minőségében éppen háromszor ment csődbe. Sok-sok embert, aki rábízta a pénzét, rántott magával. Azt nem mondom, hogy nem haragudtak rá, de az idő tájt sokkal többen tudták, mint manapság, hogy ez a műfaj a játék minden résztvevője számára kockázatos. Számolt ezzel a nagypapa is. Olykor megkérdezték tőle, nem gondolt-e arra, hogy ebben a helyzetben az egyetlen kiút, ha öngyilkos lesz. Mint például kollégája, Paupera , a bankár, aki Bajor Gizi férje volt. Dehogy! Élni szép! Pedig volt rá eset, hogy még a tüzelőt is kihordatták a hitelezői a pincénkből. Elvitték szegény apámnak, Gyurinak, a fiának az ólomkatona-gyűjteményét is. De nem érdekelte, hogy szegény lett éppen. Egyszer egy ilyen mélyponton Bukarestbe vonatozott. És a hálókocsi-kalauznak, ahogy szokta, fejedelmi borravalót adott érkezéskor, a vasútinál háromszor nagyobb havi fizetésnyit. – Elnök úr! – szólt rá a titkára – Már nem állunk ilyen jól... – Miért ne adnék? Tehet az a kalauz arról, hogy én tönkrementem? A szerencse fia szöveg: Buza Péter, fotó: Sebestyén László TÁRGYESET
