Budapest, 2015. (38. évfolyam)
8. szám augusztus - Merényi György: Lechner Ödön 170 éve
BUDAPEST 2015 augusztus 27 Papszi a márványasztalnál Életének utolsó szakaszában kortársai a Mestert a pályázatokon háttérbe szorították, alig kapott megbízásokat. Ám ő ekkor már rajongóival – köztük az ifjabb építész nemzedék tagjaival – körülvéve a Japán kávéház bohémjei közt anekdotázott és rajzolt törzsasztalának márványára. „Lechner bácsi. Ez az ezüstszakállú, bohókás tekintetű, igen finom fekete kabátban megjelengető úriember arról volt nevezetes, hogy temérdek szép házat épített Pesten, nagy része volt abban, hogy a lakosság megbámulja az építészet csodáit, amelyekkel tervezeteiben pazarul bánt... Muzeális megjelenésű férfi volt; akár a művészkávéház kirakati ablakánál ült, kimosolygott az Andrássy út járókelőire, valamint helyeslőleg bólintott a körülötte helytfoglaló ifjú művésznemzedék felé: mindig volt valami a magatartásában, mintha az imént lépett volna ki egy klasszikus olajkép rámái közül. Reneszánsz-korabeli érzelmekkel viseltetett az élet iránt annak nagy szeretetében ugyanezért kedélyesen felült az omnibuszra, ha városligeti hangulatokat, ifjú nők bolondozásait, régi pesti tréfákat akart élvezni. Ízeit bizonyára úgy becsülte az életnek, mint egy öreg király, aki vigyázgat hátralevő évei harmóniájára.” Krúdy Gyula emlékezett így Az utolsó pesti omnibusz és utasai című írásában a Japán törzsvendégére. „Papszi” – ahogy becézték – nemegyszer építészeti terveket is ott korrigált, ott fejtette ki elképzeléseit. Habár hivatalos tanszéket nem kapott – így nem is taníthatott –, a fiatalok megtalálták. „Műhelye... afféle informális iskola volt” – írja Sisa József a már idézett kiállítási katalógusban. A következő nemzedék nagyjai nem másolták, hanem újraértelmezték szeretett és tisztelt mesterük elgondolásait. A művészi elveit követők – például Vágó József, Komor Marcell és Jakab Dezső, Bálint Zoltán és Jámbor Lajos, Baumgarten Sándor vagy Lajta Béla – kései munkáinak tervezésekor műtermüket is megosztották Lechnerrel. Élete utolsó szép, hozzá méltó eseménye a római kitüntetés volt. 1911-ben nagy kortársával, az osztrák Otto Wagner rel együtt életművük elismeréseként aranyérmet kaptak a római nemzetközi építészeti kiállításon. Otto Wagner – jóllehet más utakon haladt – tisztelete jeléül hamarosan tanítványaival együtt látogatta meg Budapesten az idős, ekkor már mellőzött mestert. Nem véletlenül búcsúztatta Lyka Károly Lechnert a Művészet hasábjain így: „A Japán kávéház művészasztalának szelíd bohémje királyi örökséget hagyott a magyar építőművészetre. Abból elélhet még néhány nemzedék.” Életművének lényegét, az akkor újként megjelenő nemzeti önkifejezésre való törekvést Gerle János foglalta össze a legtömö rebben 2003-ban megjelent Lechner Ödön monográfiájában: „A nemzeti önkifejezésre való törekvés a századforduló idején a velünk szomszédos országok mindegyikében megjelent, mindenütt a helyi történelmi stílusok valamelyikére, illetve a regionális népi építészet emlékeire épült rá. Valamennyi efféle irányzaton, s a századforduló egész építészetén belül Lechner az egyetlen (hasonló természetű Gaudi viszonya a katalán és Wrighté az indián hagyományokhoz), aki az általa forrásnak tekintett történeti motívumkincsből nem historizáló felfogással hozott létre korszerű »magas művészeti« stílust. Ennek révén művészete felülemelkedett a regionális és nemzeti kategórián.” ● A kecskeméti Városháza udvari homlokzata mázaskerámia-betétekkel: a motívumok egyszerre idézik magyar népi és a keleti ornamentikát
