Budapest, 2015. (38. évfolyam)
7. szám július - Horváth Júlia: DÉLELŐTT - Zöldmellénnyel
BUDAPEST 2015 július 9 lassan letesz arról, hogy tanult szakmáját hasznosítsa, érettségijét, tanfolyamiját, diplomáját felmutassa; mindegy milyen állás, csak legyen, csókolom... – álma a sodródás, kicsiny, száraz szigetekkel. A munkaügyi központban udvarias türelmetlenséggel fogadják a vándort, háromhavonta esedékes vizit, pecsét is jár érte. Nem zaklatják fölöslegesen a vergődőt, várakozás közben hírekhez juthat, ki éles hallással rendelkezik. Például, hogy nagyszerű tanfolyamokkal segítik az átképzésre hajlamos egyedeket. Mondjuk, kertész? – kérdez vissza egyik várakozó. Akár... – feleli a másik. Mondjuk, fodrász? Borbély? Vízvezeték-szerelő? Telefonközpontos? Ingatlanügynök? Medical specialist? – mondjuk, mondják szorgalmasan, de legtöbben angol nyelvtudásukat sorjáznák, viszont oda tizenhatszoros a túljelentkezés. Ha valaki ennyire finnyás, akad lehetőség új pályákon mozogni. Ügyfélszolgálati vezető- ügyintéző- titkár- és titkárnőképzés díja nappali vagy esti tagozaton ötszázhatvanegyezer-húsz forint, közszférából elbocsátottaknak, álláskereső pedagógusoknak, egészségügyieknek ingyenes. Hát, hogy épp azért van itt, mert nem telik a buksza? – Akkor érje be azzal, amit adnak, utána meg majd csak lesz valami. Rendben, mehet, de várjon... – nyújt kezet az intézőnő, az imént kapott egy online fülest, hogy üresedés várható a takarítók között. Nem, nem a söprögetős, hanem a kisautós változat, ott érettségi nélkül is gépre teszik az embert... Végre egy vezető beosztás... – dörzsölgeti tenyerét, akinek addig csak lapátnyél jutott, s görbül a szája másnak, ki mindössze ceruzavég formájában érintett szerszámnyelet. Ez az igazi egyenlőség... testvériség... szeretet... – a csoportvezető nő, mert új szelek fújnak errefelé is; a megértés–belátás–nevelés háromság jegyében, egyúttal a nemi demokrácia is érvényesülni látszik. Józsikám, megkérlek, legközelebb ne a takarítógépen ülve hozd el Rinaldót az óvodából... – noha Rózsa asszony igazi anyaként pontosan tudja, micsoda élmény volna egy hatévesnek, ha érte nem gyalogszerrel érkeznének délutánonként – ennél már csak egy valódi kukásautó jelenléte pecsételné meg jobban ifjúkori tekintélyét –, de nem engedhet, őt is előveszik feljebbvalói, amennyiben a szükségesnél erősebb érzelmi felhangot engedélyez vezetői karaktere kialakításában. Rendben, rendben... – Rinaldó-apuka érti a játékszabályokat, s az éghajlat adta sajátosságok ellenére magára kanyarítja a neon-zöld mellényt. Reggelente hatkor gyülekeznek a központban, eligazítás után belefér egy automata-kávé a sarki bisztróból, a motor csak berregjen azalatt, utána indul a munkanap. Én kaptam mára a Podmaniczky–Rózsa– Dózsa-kört... – a másik csoport Kelet-Terézvárosban tevékenykedik, különös tekintettel az önkormányzat környékére. A takarítók alcsoportjának viszont nincs kegyelem. A tradicionális vonalat képviseljük; seprű, lapát... – tiszteletteljes irigységgel néznek föl a gépi bakon feszítő mellényesekre. Protekció... Nyalizás... Származás... – a mindenkori tippek, ki hogyan kerekedhetett a szorgalmas hangyatársak fölébe. Bárki számára szabad az út a fölemelkedéshez... – a csoportvezető önvizsgálatot tart, de nem talál rendellenességet: tessék folytatni a munkát... Nyomottan telik a délelőtt: szívás, fújás, szippant, ürít... – a mondókát a tanfolyamon skandáltatták a dolgozókkal; ne tessék panaszkodni, ennél nagyobb szivattyú lenne, ha még ez se volna... – Fölpörög a gép, nyálas csíkot húz a járdán; amíg fölszárad, egy gyors leves belefér: ugyan már, ilyen szűkös időkben ki tudna háromfogásos ebédre befizetni a céges konyhán? – A helyi lakos-munkás feltalálja magát, adott pillanatban hazaszól: anyukám, a célegyenesben vagyok, tálald a zöldbablevest! – három perc jut kanalazásra, kenyér, fánk a zsebbe, s folytatódik az áldozatos munka a közért. A délutáni fülledtség bennreked a házak között, a fáradt kutyának a lábát sincs kedve megemelni a házfalnál, a fagylaltozóban a citrom íz a legkedveltebb árnyalat. Az utca traktorosa hetvenedszer is a telefonórára néz. Ennél már csak a tűzoltóknak rosszabb... Tavaly ilyenkor jártak errefelé, amikor kiégett az Andrássy Palace teteje... – csak viszonyítás kérdése, és máris kedvezőbb a hangulat, az időben elérhető távolságba kerülő sör ital gondolata kifejezetten kedvezően hat az idegrendszerre. Végül elérkezik az utolsó szippantás aznapra, a járdaszegély mentén egy cigarettacsikk nem sok, annyi sem csíphető fel. A takarítóbrigád csomagol, vizes üveget a csap alá, gépeket a fal mellé, közben megbeszélik az aznapi eseményeket; főszereplő az idő- és a lapjárás – már akinek nem hazafelé vezet az útja. Lekerül a zöldmellény, most már jöhetnek akár szembe is a szomszédok, Rinaldó-apuka nagyot rúg a járda közepén éktelenkedő kólás dobozba. Jó ideje másként gondolkodik a szemetelésről, de természetes filozófiai érzékénél fogva tüstént megbocsát, hiszen ilyen mihasznák nélkül őreá sem lenne szükség. Az éjszaka eseménytelenül telik, alig virrad, újból előjönnek rejtekükből a mellényesek. Eligazítás után belefér egy kakaós csiga a sarki bisztróból, a motor szorgosan berreg azalatt, egymás szavát alig hallják: Én kaptam mára a Király–Bajcsy–Nagykörút kört... – további eszmecserére nincs lehetőség, kivágódik az ablak: maguk nem tudnak aludni? – mosdatlan szitokszó ömlik az utcára. Írok az önkormányzatnak... a Tanácsnak... az Emberi Jogok biztosának... – nincs köszönet a takaros várostartásban, a szorgalmas munkában még annyi sem: a lakosság aludni akar. Nem érdemes dolgozni... – mormolják maguk elé Rinaldó-apukáék, a pállott mellényben lecsorog a hátvíz, és a brigád bemenekül a központba. Fú... – pöffent a délelőtti csoportfőnök, ezek után senkinek sem akaródzik elhagyni a légkondicionált várótermet, de akárki akármit mond, nyugdíjig muszáj kitartani. ●
