Budapest, 2015. (38. évfolyam)

6. szám június - Csontó Sándor: ÖTVEN ÉV - A természet az én színházam

BUDAPEST 2015 június 12 tákhoz, de édesanyám korán megözvegyült, így egyszerűen nem volt pénz a taníttatásomra. Erdély visszacsatolását követően jól éreztük magunkat abban a közegben, ahol mindenki magyarul beszélt, és megértettük egymást. Mert a kisebbségi élet szörnyű gyilkos dolog volt, vigyázni kellett, ki előtt és mit beszélt az ember. – Mikor jött át Magyarországra, egyáltalán volt kihez? – 1945 nyarán üres zsebbel – se szállás, se rokon – jöttem fel Budapestre. Kőbányán kaptam egy címet, ahol a Fertő utcai Mélyfúró Berendezések Gyárában kitanultam a kovácsmun­kát. Többségében a szovjeteknek dolgoztunk jóvátételi célból, de a maszekba kovácsolt késeket a hétvégén élelemre cseréltük. Közben édesanyám is utánam jött, a Kálvin tér 3. szám alatt lak­tunk az ötödiken. Majd jelentkeztem a pesti bölcsészkarra, ahová felvettek, kollégiumba kerültem, de később áthelyeztek volna a „diplomataképzőbe”, amihez egyáltalán nem fűlt a fogam, így a vizsgák előtt otthagytam az egészet. Volt néhány olyan arc, akit ismertem már, és semmilyen politikai szerepet nem akartam vál­lani. 1952-53-ban katonai szolgálatra kellett bevonulnom Keszt­helyre, szerencsére itt már a hadosztályi lapnak dolgozhattam. – Egy karakán embert ismertünk meg, akiben van spiritusz, mással egy élet alatt nem történik ennyi minden. Vasak és hálók után újabb csavar következik, miként lett magából újságíró? – Ötvenegyben kaptam egy fülest, hogy gyakornokot keresnek az MTI belpolitikai rovatánál. Érdekes dolognak tűnt, igaz, tízszer újraíratták velem a próbacikket, csak hogy teszteljenek, meny ­nyire vagyok rugalmas. Feltettem a jövőmet erre a szakmára, itt tényleg lehetett „úszni a sztorikban” és rengeteget tanulni a sok régi, dörzsölt kollégától, Nagy Jenő től és Gárdonyi Jenő től, Vígh Jóskától. Baczony László tól, a gyorsírótól, aki harmincszor lett magyar bajnok – mindig őt küldték a parlamentbe, ango­lul hallgatta a híreket, magyarul azonnal gyorsírta a szöveget. – Itt nem tapasztalt politikai nyomást, nem voltak elvárá­sok az elvtársaktól? – Éles korszak volt, de az ember hamar megtanulta, hol van a láthatatlan sorompó. Mindenki tudta miről van szó, és ebben a közegben rögtön kiderült ki honnan érkezett és ki hova tart. Na­gyon kemény dolgokról nem írtunk, csak azt kellett zengeni, hogy munkaverseny, munkaverseny, az olcsó propagandát adni, tudó­sításokat különböző üzemekből és kulturális eseményekről. Ami rázós ügy, azok a nagy beszédek voltak, itt nem lehetett egy betűt sem tévedni. Én az angolnánál síkosabb voltam, nem bírtam az alakoskodást sosem, a véleményemet egyenesen megmondtam. – Élőben hallgatni Rákosit, Gerőt, Nagy Imrét és többieket, még a gondolatra is beleborzongunk. 1956-ban vállalt sze­repet magánemberként, riporterként? – A Piarista közben mentem át az alagúton, és láttam, hogy ha­talmas a tömeg, gyülekeznek a diákok a professzorokkal. Az épület sarkán volt egy telefonfülke, mindjárt leadtam a tudó­sítást a szerkesztőségbe: srácok, itt valami lesz! Mire felértem, már zúgott, mint a méhkas, nagyon feszült volt a hangulat. Egy kollégával még elmentünk a rádióhoz is a Bródy Sándor utcá­ba, a múzeumkerti oldalbejáratig jutottunk. Itt már lövöldöztek, sokan megsebesültek. Nem kívülről lőttek először. Azt lehetett látni, hogy a túlerő belül van. Visszaindultam a Kálvin térre, ami a legrohadtabb helynek számított ekkor a számtalan kósza lövedék miatt. Kapott az Üllői útról, a körút felől, a Baross ut­cából. A házunkat is belövés érte, életveszély volt ott maradni. Anyámmal és a feleségemmel meg a többi lakóval levonultunk a pincébe. Mellettünk volt egy fűszerbolt, egy férfit, aki sorban állt kenyérért, felkoncoltak az udvaron... – Milyen szakmai kihívásokat és élményeket élt meg az MTI-ben? Gondolok itt elsősorban a fényképezésre. –1968-ban elvégeztem egy mezőgazdasági szakiskolát, és Nyíregy­házán halász szakvizsgát tettem. Keresztbe-kasul jártam az orszá­got, mindig tanultam, látni akartam és írni szerettem volna. Engem a belpoltól lehívtak a fotósokhoz, ami egyesült a Magyar Fotóval. A vezető tudta, hogy én jól fényképezek, és naponta két-három ri­portot mindig behoztam. Itt csodálatosan képzett szakemberek mű­ködtek, akik mesteri szinten dolgoztak, de hát riportot nem tudtak készíteni. Roppant módon tetszett a dolog. Imádtam a gyorsasá­got, az azonnaliságot a fotózásban is, ami a sajtónak a hitelességét bizonyítja. Egyébként még a keresztapám nyomta a kezembe az első gépet negyedik elemista koromban, egy macskát kaptam le a fán, ma is megvan a kép. Sajnos az itt közölt fotómra nem emléke­zem, több ezer felvételt csináltam a hosszú évek alatt. A legdöb­benetesebb esetem a két vasúti szerencsétlenség volt Szolnokon és Mendénél, amikről szintén én csináltam elsőként képes anyagot. – Meddig tartott az MTI, és merre vitte tovább az útja? – 1982-ig, harminc évig dolgoztam ott. Akkor új főnökök jöttek, átszervezés, satöbbi, felmondtam. Én lettem az első önkéntes munkanélküli. Kérdezték, a haverok, mi lesz veled? Most kez­dődik az élet, mondtam. Szabadúszó újságíróként közöltem fő­leg természetközeli témában cikkeket, akár névtelenül is, több magazinban, és nekiálltam könyveket írni. Az életemre mindig nagyon vigyáztam, a riporterkedés a kenyérkereset volt, de az élet örömét más adta. A természet szeretete, ez az én színházam. – Meg lehetett ebből élni? – Amíg tudok dolgozni, addig nem halok éhen. Azt hiszem, a Horgászösvények lett az első könyvem és azután jött sorban a többi, nem is tudom hány: Barátom a természet; Gemenc; Vizi barangolások; Bogrács és nyárs; Velencei-tó; Vízparti táborozás; A folyók élni akarnak. Próbáltam valamit létrehozni, ami hasznos másoknak is. Megcsináltam 1991-ben Matty községben a Madár emlékparkot: a Pantheon aviumot. Tizenhárom kipusztult honi madárfajról faragtattam kopjafát, a munkát a saját zsebemből fizettem. Megmentettem több tucat kormoránt a pusztulástól, amikor levelenként megvettük-kiváltottuk a fákat, ahol fészkel­tek. Itt építettünk magánkezdeményezésből egy iskolát is, két pedagóguslakással, még számítógépet is szereztünk, talán első­ként az országban. Ma sajnos már nincs meg, eladták. – Tiszteletre méltó a tudása és a rajongása a természet iránt. Még horgászversenyt is elneveztek magáról. Tavaly vehette át a Pro natura díjat a Magyar Természettudományi Tár­sulattól eddigi munkája megbecsüléseként. – Döbbenetes érzés volt öltönyben lenni, nem hordtam harminc éve. A koromat is a természetnek köszönhetem. Idén egyedül maradtam: a feleségemmel három nap híján hatvan évig éltünk együtt. Állítok az emlékére egy útmenti keresztet Pro natura felirattal, hátul a barátaim monogramjával. Még megy a szekér, majd szólnak, ha le kell szállni róla. Tulajdonképpen a nehéz­ségekkel együtt is olyan szép életet éltem, amit mindenkinek kívánnék. S amíg lehet, magamnak is. ●

Next

/
Thumbnails
Contents