Budapest, 2015. (38. évfolyam)
5. szám május - Buza Péter: TÁRGYESET - Köbcsi meg a felpolcolt történelem
BUDAPEST 2015 május 9 Bekéredzkedtem hozzájuk igazán újságot írni. Huszonkét évesen. A legjobb laphoz a világon. Hetilap. Bolond ember volt pedig a főnök. Az első szám első oldalán leírta: hirdetéseket nem fogadunk el. Hát nem bolond? De zseniális. Mindent tőle tanultam meg a szakmából a szakmáról. Addig csináltam, amíg ment az újság. 1945 nyarától 1946 márciusáig. Mégis csak kellettek volna azok a hirdetések... Következett az Athenaeum. Lestyán már ott is kollégám volt, meg Rajcsányi Karcsi például. Mikor mostanában valakinek a szakmámról mesélek, mindig hozzáteszem: én biztosan a kontraszelekciónak köszönhetem, hogy mások kéziratának a rendbetételét, ellenőrzését rám bízták. Olyanokét, akiktől fényévnyire voltam műveltségben, tudásban. De ez engem akkor egyáltalán nem zavart. Dolgoztam, mondjuk, Vészi könyvén. Talán a Mire tavasz lesz címűn. Vagy az Elsülylyedt Budapesten? Elmentem hozzájuk. Megebédeltettek. Lefeküdtem sziesztázni a diványukra. Hazamentem, megírtam a jelentést. Negyvenhétben felvettek a Szabadsághoz. Haraszti Sándor lapjához. Ott dolgozott akkor Zelk, Molnár – és Lestyán is. Ez se volt hosszú idő. Negyvennyolcban bekövetkezett a krach. A Szabadság megszűnt. Mert leközölt egy szerencsétlen fotót, melyen egy nagy, parlament előtti tüntetésen a tábla és a szónok együtt látható. A táblán meg a mondat: Vesszen a nép árulója! Nem egyszerűen kirúgtak minket, de a szakmában se fordulhattunk sokáig elő. Én akkor éppen egy féléves pártiskolán képviseltem a lapot, de mikorra végeztem, nem volt hová visszamenni, engem is csak segédmunkásként tudtak elképzelni. Mert – mondták – elvtárs, elszakadtál a párttól és a munkásosztálytól! A fejemre olvasták, hogy öltönyben járok. Hogy csináltatom az ingeimet. Hogy ezt honnan tudták meg!? Na mindegy. Kispolgári csökevény lettem. Meg kell javulnom. Persze nem tudom, mi okból javulhattam volna meg, miközben használt faládákat szedtem szét, s a szögeket húzogattam ki a deszkákból. Szar volt. Előrelépésnek számított, amikor vagonrakodásra vezényeltek. Ott, ugye, két pali van egyszerre. Beszélgethettünk. Igazuk lehetett egyébként a főelvtársaknak azzal a csökevényességgel kapcsolatban. Volt például egy kollégám a Szabadságos időkben. Felcsinált egy nőt. Pártfegyelmi tárgyaláson kellett tanúskodnom. Kérdeztek, mit tudok az ügyről. Lehettem volna okosabb is, de azt válaszoltam: ilyesmit úriember nem mond el. Úriember! Érted? Érdekes, hogy tudtommal ilyesmit nem olvastak soha Lestyán fejére. Pedig ő aztán tényleg úriember volt. Viszont persze eltiltották őt is a további politikai újságírói működéstől. A haláláig könyvírással, a margón tengődve próbált visszakapaszkodni az élbolyba, de nem sikerült neki. És megszüntették a Budapestjét. A lapját. A ti mostani újságotokat. Mert hogy a munkásosztályt nem érdeklik azok az úri huncutságok, amelyekkel teletömi a pazarlóan fényes oldalakat. Csulák Mihály is vád alá került negyvennyolcban. Őt is száműzték, valahová vidékre. Ötvenhárom után az Ifjúsági Kiadó vezetője lett. Jó néhány könyvét kiadta aztán Lestyánnak. Míg meg nem halt ötvenhatban a kapcsolatok és a fürge ész óriása, ötvenhatban. De a halálának semmi köze sincs ötvenhathoz persze... Hogy is lenne. Nem volt az a kimondott forradalmár típus. ●
