Budapest, 2015. (38. évfolyam)
4. szám április - Jolsvai András: ÉTKEZÉSI ÍRÓ - Zene füleinknek
Nem tudom, önök hogy vannak vele, én különösen kedvelem a vendéglátóhelyek zaját. A kanak, villák csörgését, a tányérok csörömpölését, a pincérek cipőjének nyikorgását, a rendelések feladását, a kitöltött ital hangját, a konyha csengettyűjét és igen, azt a hangot is, melyet az asztaloknál étkező vendégek felől hoz a szél: a nyelésekkel keveredő beszédfoszlányokat. (S ha e beszédfoszlányok közül itt-ott kihallatszik néhány értelmes szó vagy mondat, annál jobb: egy író mindig tud kezdeni valamit efféle törmelékanyagokkal: kiegészíti, kikerekíti őket.) Fájdalom, ma már csak nagyon ritkán lehet részünk ilyesmiben: ma már jobbára zene van az éttermekben, kávéházakban és presszókban, mégpedig dobhártyarepesztően hangos zene, amely jobbára nem a vendégek, hanem a tulajdonos ízlésének felel meg, s legfőbb feladata, hogy mindenfelé más zajt elnyomjon, beleértve a beszélgetések zaját – sőt beleértve a pincérekkel történő konverzálást is. Nyilván önöknek is megvan az az élmény, amikor megpróbálják szájról leolvasni a pincér mondanivalóját, sikertelenül (így aztán sosem tudják meg, mi volna aznap a konyhafőnök ajánlata), vagy amikor a pincér szinte ráfekszik az asztalunkra, hallójáratait a szájunkra helyezve mintegy, s így próbálja kipuhatolni, mi volna a kívánságunk. A zene persze egyidős a vendéglátással, már a lucullusi lakomákat is halk lantzene kísérte, a két háború között pedig igazi bigband-ek szórakoztatták a nagyérdeműt az elegáns éttermekben, kávéházakban. (A bárokat, mulatókat most ne vegyük át: oda nem azért megy az ember, hogy egyék-igyék, mégha mellékesen teszi is, hanem hogy szórakozzék – táncoljon, mondjuk, vagy gyönyörködjön csinos leányok táncjátékában.) Elegáns vacsorázóhelyeken és füstös presszókban az ötvenes-hatvanas években zongorista játszott, képviseletükben Seres Rezsőt és Cziffra György öt szokás emleget ni. (Kispipa, Emke – gyűjtők és Saly kolle ganő kedvéért.) Magam a nyolcvanas évek elején a Rózsakertbe jártam, ahol Lovas Feri zongorázott zseniálisan és nagy alázattal – nem zavarva, hanem, szinte észrevétlenül, szórakoztatva a vendéget. Egyszóval vendéglátás és zene igenis összefér, ha éppen ez a célja. (Itt kell nyitnunk, kellő sóhajjal, egy nagyobb zárójelet is, és azt mondani, cigányzene. Hungarikum, az bizonyos, még akkor is, ha a múlt század első felében, mikoris egy Rigó Jancsiért is hercegnők versengtek, be lepte divatként a fél világot. Sajnos, nem sok jót mondhatok róla: bár hallottam, nagyon ritkán, pianóban játszódó cigányzenekart is, alapesetben túl hangos, túl feltűnő, túl cifra ahhoz, hogy nyugodtan ehessünk mellette. Oda való a tizenkilencedik századi kisnemesi udvarházakba és kurtakocsmákba, ahol duhaj, részeg legények énekelnek az általuk kicsiholt dallamokra. Ezt az alapfunkcióját fel-felvillantja ma is, amikor a prímás intésére az egész zenekar végigjárja az ösz szes asztalt, nótarendelészet és pénzgyűjtés céljából – jobbára kínos eredménnyel –, bár egy iszkoló nagybőgős látványa legalábbis határeset. Létezni tehát nemigen lehet egy olyan helyen, ahol cigányzene van – de ma már a Balaton-környéki csárdák kivételével nemigen maradt hírmondójuk – sokba kerülnek, azért – úgyhogy küzdeni se nagyon kell ellenük.) Manapság gépzene van, rádió vagy számítógép irányította CD-szett. Egy-két helyen (jobbára egzotikus éttermekben) megpróbálják a gasztronómiát és a zenét megfeleltetni egymásnak, de a többség csak bőgeti, ahogy adódik. Eleinte megpróbáltam rávenni a helyieket, hogy kapcsolják ki a gépet, vagy legalább halkítsák le a kedvemért, de nemigen jártam sikerrel: akkor se, ha egyedül voltam a helyiségben. Egyszer egy főpincér azzal a megoldással lepett meg, hogy manapság minden társaságban, közösségben, családban szólni kell valaminek: rádiónak, tévének, telefonnak, mindegy. Mert különben az emberek kénytelen volnának beszélgetni egymással – pedig már régen képtelenek rá. Én azért megpróbálnám. ● 32 BUDAPEST 2015 április Zene füleinknek szöveg: Jolsvai András, fotó: Sebestyén László ÉTKEZÉSI ÍRÓ
