Budapest, 2014. (37. évfolyam)
3. szám március - Szegál Tamás: Emlékezet és látvány
Silvio Monti igazi művészeti polihisztor, nemcsak szobrász, és festő, de filmben vagy akár performanszban is képes hozni ugyanezt a minőséget, ami kevesek kiváltsága. Kalandjaiból táplálkozik, járt és él sokfelé, igazi világpolgár, de mindig olasz, mint ahogy az olaszok sosem szűnnek meg olaszok lenni, bárhová sodorja őket a szél. Montit először a 2012. évi Szobrászati Biennálén látták vendégül Szentendrén, majd következett 2013-ban az olasz-magyar kulturális évad, és szinte adta magát, hogy ő képviselje a kortárs olasz képzőművészetet Budapesten. A téma sem lehetett kérdés: a 23 BUDAPEST 2014 március Arcok Már gyermekkoromtól kísérnek. Benne vannak a régi történelmi könyvekben. Megjelennek képeken, láthatók falakon, plakátokon. Akiket ábrázolnak, úgy hívják: „nagy idők tanúi.” Közel vannak, alig két kézfogásnyira. Anyám kései gyerek volt, így anyai nagyapám 1870-es születésű. Csengery Antal volt a keresztap ja, de lurkóként parolázott Deák Ferenc cel, Kemény Zsigmonddal. Míg öregemberként a kezemet fogta, fiatalként látta elballagni azt a nemzedéket, amely a 19. század közepén megcsinálta a modern Magyarországot. Lenyűgöző élmény számomra, ahogyan ezek az arcok megragadják az olasz képzőművész, Silvio Monti képzeletét. Hatnak rá, dolgozik velük, forgatja, ízleli, szétszedi és újra összerakja mindet, ír rájuk, megvágja, nagyítja, kicsinyíti őket. Épít velük egy új világot, amelyben bármi is történik, a tekintetük mindig eleven marad. Nem csak magukban álló, tiszta formák: együtt valamiképp „szöveg” lesz belőlük. És a szöveget „olvasva” akaratlanul is újragondoljuk, amit az általuk megidézett történelemről tudunk. Az ember társas lény, és a magyar ember egyik fontos társasága a magyar nemzet. 211 éve működik a nemzet múzeuma, melynek örökszép hivatása a tárgyak révén folyton újramesélni a nemzet történelmét. A tudomány néha kezet fog a művészettel, hogy az elbeszélésbe új hangot, új motívumot vigyen. Most egy nagyszerű olasz művész víziójában nézik az arcok az arcokat – a művész alkotta óriás szürreális arcok a „feldolgozott” történelmi portrékat –, mi pedig őket nézzük, míg egyszercsak bekövetkezik a múzeumi pillanat: megindul a néző önmagával folytatott párbeszéde. Köszönet érte barátunknak, Silvio Montinak. Csorba László Nem feladatunk eldönteni, hogy Silvio Monti elsősorban festő-e vagy szobrász és nem is biztos, hogy ez eldönthető. Az azonban nyilvánvalónak látszik, hogy grafikusi és festői munkásságát is szobrászi látásmód, erőteljesség és lelkület jellemzi. A szobrászat a pátosszal leginkább áthatott műfaj. Legtöbb szobrunknál csak némely zeneművek fináléja vagy az ódaköltészet patetikusabb. Talán azért van ez így, mert a monumentalitást csak egy lépés választja el a pátosztól, márpedig a köztéri szobrok – most főleg ezekről beszélünk – úgy fickándoznak a monumentalitásban, mint hal a vízben. Különösen így van ez, ha egy szobrász saját nemzete történelmére támaszkodik, mint ihletforrásra. Arra gondolok: a történelmet, annak bizonyos helyzeteit, alakjait, eseményeit, üzeneteit és tanulságait vagy didaktikusan lehetséges megjeleníteni – akár ironikus interpretációban is –, vagy sehogy. Talán ezért örülünk annyira ezeknek a szobroknak és szobrászi ihletettségű festményeknek, mert egy tőlünk nem túl távol eső, de hozzánk képest mégiscsak különböző kulturális tudat projekciói és lenyomatai. Magyarul: ezek az alkotások váratlan és szokatlan tükörrel szolgálnak nekünk. Ettől még ezek a szobrok és festmények lehetnek jók vagy kevésbé jók. Történetesen jó alkotások, a világon bárhol ki lehetne állítani őket. Mi persze köszönetet mondunk neki, amiért a művész ránk gondolt és hozzánk jött el. Köszönjük múltunk néhány meghatározó értékének éber, nemes humorban bővelkedő, játékos és pátoszmentes körüljárását, felfedezését vagy újrafelfedezését, ilyen értelemben: történelmünk bizonyos szereplőinek és egyes helyzeteinek ha nem is az újraírását, de újragondolását. De nemcsak ezeket. Monti leleménye pl. a levél, a levelezés, a hagyományosan, kézzel megcímzett boríték ontológiai elemzése és műtárgyként való szuggesztív, drámai felmutatása. E legmindennapibb tárgyak felnagyítva és kiemelve saját privát kontextusukból az emberi sorsnarratívák értelmezésének remekművei, a fel nem nyitható rejtély motívumai és dokumentumai, amelyeket egy kivételesen éber esztétikai analízisnek köszönhetünk. Valéry fejtegeti valahol, talán az Eupalinos előszavában, egy tengerparti, víz és szelek által szoborszerűvé koptatott sziklával kapcsolatban a következőket. Amin a természet – nevezzük valóságnak – évezredekig munkálkodik, azt a szobrot az igazi művész néhány hónap alatt kifaragja, lerövidítve a műtárgy megszületésének idejét. Ez azért jutott eszembe, mert elgondoltam: mennyi munkájába került volna a hullámoknak és viharoknak, amíg sikerült volna előállítaniuk egy Monti szobrot... Silvio Montiban egy jelentős művészt és egy jó barátot köszönthetünk. Alessandro Monti ezredes, a 48-as magyarországi olasz légió parancsnoka talán büszke lenne rá, hogy nevét ilyen utódok viselik. Művész úr, Isten hozta Budapesten! Szőcs Géza
