Budapest, 2014. (37. évfolyam)
1. szám január - Marafkó László: Nagyvárosi kispályások
Ha az éjszaka óriás tömbje lehengerül a városról, a fényben sok-sok kiszorult élet igyekszik – legalább estig – megváltoztatni a sorsát. Hajnal. A gyötört arcú asszony felnyalábolja az élelmiszerbolt előtt a papírdobozköteget. Mindennap összegyűjtik neki az eladók, mert tudják, takarít a bérházban, s mindent elvállal, hogy a kis, földszinti, udvari lakását fenntarthassa a tönkrement életű férjével együtt. Igyekeznie kell, nehogy más lomizó vigye el. Most már csak azért fohászkodik, hogy időben kinyisson az átvevőhely, mert neki aztán rohannia kell bevásárolni a mozgássérült öregembernek. Hét óra. A Keletiből induló inter-city kupéjában az idősebb férfi sírkoszorút gyömöszköl fel a csomagtartóra. Fiatalember szalad végig a kocsin, gyorsan letesz valamit az asztalokra, s mellé egy cédulát. A sötét öltönyös kifújja magát, észreveszi az olcsó tollat, nyúlna érte. Az asszony leinti: „Ne hogy megfogd, az olyan, mintha érdekelne.” „De hogy került ide?” „Mindjárt jön...” – mondja a feleség, s máris ott van a cédulája szerint hallássérült ifjú, aki kérdőn néz. „No, én mindjárt megmondom, hogy kivel szórakozzon...” – emeli fel a hangját a férfi, mire a legény, akinek érzékelésében időlegesen, ám láthatóan rohamos javulás következett be, felmarkolja a kellékeket, és usgyi, el. Délelőtt, verőfény, Andrássy út. A férfin farmer, vászondzseki, hetykén sportos ellenzős sapka, amelyből hátul az összefogott őszes haja mégis valami világfias lezserséggel bukik ki. Vállára vetve kopottas bőr hátizsák. Igen, a gondtalan külföldi turista talán a Hősök tere múzeumai felé igyekszik. Bár a kezén a cérnakesztyű, amilyent a díszszázad tagjai vagy az anyagmozgatók viselnek, ilyen melegben kissé fura, de hát fura szerzetek járnak a nagyvilágban. A szemetesláda mellett lelassít, mintegy visz szahajolva belenyúl, kiragad egy sörösdobozt, még ugyanazzal a mozdulattal összeroppantja, s hanyagul hátranyúlva beleejti a hátizsákjába. Húsz méter múlva ugyanígy. Fél óra múlva visszafelé igyekszik, zsákja feszesebben megereszkedve. Bármennyire gyatrán fizet is a visszaváltó automata, meglesz a szerény ebédre való. Ott már kesztyű nélkül. Dél. A köpcös emberke évek óta ugyanazon a környéken ügyködik, a buszon már köszön az ismerős arcoknak. Kétkerekű, erős kocsiját nehezen vonszolja fel a középső ajtónál, rajta kötegekben a reklámanyag: áruházak akciói, szolgáltatások szórólapjai. Suzukiját egy csendes, környékbeli helyen leteszi, onnan indul egy-egy nagyobb rakománnyal, s oda tér vissza az újabbért. Egyegy köteg több százat, több ezret tartalmaz. Az ő körzetében olyan még nem fordult elő, mint a nyári, helyettesítő diákok esetében, akik elhagyatott raktár ajtajában, bezárt üzlet közelében, lakatlan ház postaládái alatt teljes, bontatlan köteget „felejtenek” ott, s inkább hűsölnek. A főnök környéket ellenőrző telefonjai még soha nem buktatták le. Igaz, hogy ezért a munkáért már sosem fog felfedezői díjat kapni, de a megbízhatósága biztos kenyér. Még ha vékony is. Nem árulja el, hogyan fizetik a szóróanyagot. A fiatal pár nem kertel: „Egy forint egy darab. A vállalkozó áll szerződésben a postával, engem ő alkalmaz. Pár éve még két forintot kaptam. De a mi tempónkkal így is naponta összehozzuk a tízest” – mondja, és a barátnőjére néz. Az bólint. „De a kéziko Nagyvárosi kispályások szöveg: Marafkó László, fotó: Sebestyén László 8 BUDAPEST 2014 január
