Budapest, 2014. (37. évfolyam)
3. szám március - Buza Péter: MAGÁNANZIKSZ - Utazás az életünk
zám, elhalmoztak lelkileg, testileg minden széppel és jóval. (...) haza kellett jönnöm. Én itthon áradoztam róluk, no meg az egész kinti életemről. Édes anyám ezért féltékeny volt rájuk. Sok sok kérő levélre, mely onnan jött, hamarosan utazhattam hozzájuk. Boldogságom határtalan volt. Újra ott lehetek, mehetek az iskolába, a régi pajtások, és nem utolsósorban szép fekete kutyánk (Melli) közelében. Ennek az lett a következménye, hogy örökbe akartak fogadni. Anyám ebbe nem egyezett bele. Sok levél váltás után harag lett az édes és nevelő mamák között. (...) Sajnos levelet sem írhattam, de még az emlékezés is tilos volt. Nagy lány koromban néha írtam, de a válaszokat anyám elkobozta. De a szép emlékeket nem lehetett elvenni tőlem. Üdvözlettel Antal Sándorné Szül. Sztankovics Mária (1992. IX. 14.) Szervusz Gabikám! Hétfőn kaptam tőled egy hosszú alakú borítékot benne hosszú levél és a szép templomos kép. Látod! Lehet, hogy időskori hülyeség ez nálam de ha ott leszek nálad hiányozni fognak a régi megszokott dolgok. Pedig emlékszel mennyire tudtam gyönyörködni, amikor átmentünk nyugat Berlinbe, az ottani szép üzletekbe kertekbe és a többi szép dolgokban, szinte ujjongtam. Szívem szerint, ha sok pénzem lenne Belgiumba is elmennék, de lelkem mélyén elkap a félsz, mert tudom, hogy semmit nem találnék úgy ahogy akkor volt. Vajon ez hülyeség vagy nosztalgia? Amióta veled ezt a belgiumi levelezést folytatom, minden régi emlék felszínre került, és olyan elevenül látok képzeletben minden apró kis részletet. Itt a bizonyíték e versike. Homok-óra. Ezerkilencszáztizennyolcban Egy márciusi reggelen, Megszülettem és elindult Egy homokóra énvelem. A homokóra lassan pergett, Teltek a napok csendesen. Iskolás lettem, de nem sokáig, Egy hosszú vonat ment velem. A végállomás Belgium volt, Idegen világ, idegen emberek. Jók voltak hozzám és szívembe Beköltözött a szeretet. Tizennyolc hónap hosszú idő, Megéltem ott telet, nyarat, Karácsony, Húsvét és sok boldog nap. De a vonat már velem hazafelé szaladt. Szia puszi Anyu (1992. nov. 5.) (ezt a két levelet Antal Sándorné írta a leányának, Gabriellának – aki akkor még nem árulta el neki, hogy már gyűjti a pénzt, s hamarosan utaznak Cornelisékhoz) Édes Gabikám! Hétfő óta olvasom a leveledet újra és újra. Ülve olvastam, de még igy is hihetetlen valaminek tűnik. Az öröm és a félsz veszekszik a belső világomban. Egyelőre latolgatom vajon érdemes-e ennyi pénzt kiadni érte, tudom már, hogy hatvan év alatt változott minden. Felmerül bennem a kérdés? Vajon találok e valamit is a régiből. Gondolataim egész héten ott jártak, vizuálisan látom az utcát, szinte végig mentem az iskolától a házig melyben az otthonom volt. Minden eleven, és azután jön a semmi, úgy se találsz semmit, úgy ahogyan akkor volt, és felcsillan egy reménysugár bennem, ha csak a templomot, vagy a szélmalmot megláthatom, az is elég. Tehát vívodom és latolgatom, vajon szabad-e enyi pénzt kiadni azért, hogy az emlékeimbe belelássak. Minden esetre nagyon köszönöm neked ezt a szép tervet, és azt, hogy nem sajnálnál annyi pénzt költeni rám. Ez rengeteg pénz! Ezt jól meg kell rágni, ez több mint kéthavi kereseted, úgy érzem még te se vagy olyan jó helyzetben, hogy ennyi pénzt csak úgy elszórakozzunk. Én ha áprilisban tudok hozzád menni, akkor úgy néz ki a helyzetem, hogy 100 M van a bankban és tudom a repülőutamat fizetni és a 100 M-hoz még kettőt tudnék váltani, így kb. 300 M lenne az ottani kosztpénzem. Most azért kell a te Márkádhoz nyúlni, mert nem akarok az én átutalásaimról kivenni a kamat miatt, decemberben zárják a kamatot, kb. 7-8000 forint lesz. Ez nekem sok pénz! Még egyszer köszönöm ezt az örömöt amit a terveddel szereztél, a többit bízzuk a Jó Istenre. Volna egy kérésem, itt nem tudok vékony hajhálót kapni ha Sándor jön tegyél a csomagba 2-3 drbot Grau Weis mindegy melyik szín. Szia puszi Anyu (1992. nov. 14.) ● 6 BUDAPEST 2014 március Jobb szélen Antal Sándorné Sztankovics Mária s leánya, Éva a Farkas Edith Idősotthon nappalijában 2012 telén A befogadó család mai nemzedékei (a felvétel tíz éve készült). Balról jobbra Cecile, Katrin a kis Cecilével, Jean-Paul a fiával, Lucas-szal, Willy, Philippe. Hátuk mögött a Cornelis-birtok: „Gabikám édes ez az egész tudományom, amit mondhatok, de már csurog a könnyem, mert minden felszakadt bennem, amit a gyerekkoromban szépet és jót kaptam ezeketől az áldott jó emberektől. Emlékszem a nagyon szép Mikulási emlékre és a Husvét is eleven előttem, ahogy a kertben kutattam a bokrokat, hol találok csokitojást...”
