Budapest, 2014. (37. évfolyam)

12. szám december - Varga Lilla: Városom

hiánya silány eredményre vezet. De azért mifelénk gyakran megesik. Mint például a Nemzeti Színház, a Német megszállás áldozatainak emlékműve esetében. Látogatás a felújított Vigadóban A Vigadó sorsán (melyet, mint ismeretes, kis híján Gondillának, illetve Búfúddának neveztek el) átok látszik ülni. Pollack Mihály tervezte elődjét 1849-ben Hentzi ágyúgolyói rombolták le. Feszl romantikus épületét aztán az 1944/45-ös ostrom pusztította el. A mo­dernizáló átalakítás egy rossz akusztikájú ter­met hozott létre. A legújabb, sok milliárdos átalakításra – műemlékes szempontból – iga­zán nem lehet panasz. A Vigadót körülvevő kultúrharc-köd elfedi az épület felújításának üdvözlendő erényeit. Most már szinte az ere­deti magasságban van a ma Díszteremnek nevezett egykori bálterem mennyezete. Az akusztikát még nem állt módomban megítél­ni, de az új kilátóteraszt már kiélvezhettem, és nagyon megtetszett a tető alá épített, re­mek adottságú terem. Kritizálni csak a hát­só lépcsőház gyermeteg, archaizáló korlátait lehet, meg a paródiába hajló vécéket, ahol a modern berendezéseket a Feszl-féle orna­mentikával próbálták keverni... Kétszer is ellátogattam ide, mindkét alka­lommal furcsa érzésekkel távoztam. Mintha nem kulturális intézményben, hanem zarán­dokhelyen – vagy még inkább egy „koedu­kált kolostorban” jártam voltam volna. Egy nagyon egzotikus helyen, ahol csak vendég lehetek, nem pedig tulajdonos, akinek a ked­vét keresik – ami pedig a modern kultúra­közvetítés alapvetése, és szerencsére már Budapesten is jó néhány intézmény követi a sikeres receptet... A Várkert Bazár és az egykori Honvéd Főparancsnokság maradványának helyreállítása Néhány nap eltéréssel jártam két mostanában s nagy gonddal helyreállított épületben, a Vár­kert Bazárban és a Dísz téri egykori Honvéd Főparancsnokság maradékában. A Várkert Bazáron elámultam. Részletes méltatására még visszatérünk. A 19. századi Ybl-főmű belsejében igazi kortárs megoldások kápráz­tatják el a látogatót. Itt járva csak a halk ag­godalom fog el: vajon lesz-e elég látogatója, mint ahogy történetének egy korszakában volt. Akkor úgy hívták: Ifjúsági Park. Vajon nem volt-e nagy hiba elüldözni a tíz évvel ezelőtti perzsa befektetőt, aki a saját pénzén az átépítés során nyilván racionális dönté­seket hozott volna, fél szemmel a majdani működésre sandítva. A Honvéd Főparancsnokság millenniumi tucat-székháza erősen megsérült az ostrom során, de talán megmenekülhetett volna. Ám a visszabontás olcsóbb volt. Sajnos azonban (valószínűleg fejemet veszik ezért városvédő barátaim, de csak ezt mondhatom) félmunkát végeztek... Több mint hatvan éven át ezt a torzót a város és a kerület se lenyelni, se ki­köpni nem tudta. Most iszonyú sok pénzből, szakszerűen rend­be hozták a megmaradt földszintet és első emeletet, tetszetősen, úgy, hogy az előcsar­nok kivételével a vakolatot sem pótolták: a tégláig tisztították a falakat. Mivel – szerény véleményem szerint – hosszú távon ilyen tor­zó nem maradhat, csak a teljes visszaépítés lehet most már a helyes út. Mint a város régi vágású műemlékes elveket valló krónikásá­nak, ez ellen nincs kifogásom, amennyiben a ráépítést valamilyen módon jelzik majd. De mi lesz a funkció? (I., Dísz tér, a belépőjegy ára: 2500 Ft.) 17 fotó: Simplicissimus Döcög a vonat alattam, órák hosszat szaladok, keresztül-kasul rohanok erdőkön, völgyeken, – zöld sávok a nagy kék folt alatt − mígnem feldereng előttem a régi ismerős, a szívem is dübörög a sínen döccenő vonatkerekek ritmusán, ahogy előbuknak, végre!, előbuknak a kémények a ködből, és mosolyognom kell, ahogy testet öltenek szürke alakjukkal. Városról városra járva, Budapest fényei, kicsinke lidércei kacsintanak felém, át- meg átderengve sárga lámpásukkal vonzanak magukhoz, mennyei szmog vesz körül, és ahogy kiszállok, lelépek a nedves betonra, gyűrött pléhdoboz integet, rám köszön egy öreg hajléktalan, zsíros hamburger és hot-dog szag, – ez a pályaudvar. Ismerős graffitik jönnek szembe, mellettem ezren rohannak el, észrevétlen vagyok, de én látok mindent, arcuk, meg lépteik, hangjuk és illatuk, érzem mind, mind!, magamban visszhangzani. Elveszve utcák szaladnak a talpam alatt, mindenhol vagyok és sehol, a Duna csak kacsint, – a vén kéjenc – hízeleg, gyönyörködtet, majd megkaparint, miközben az élet vörösen lüktet a málló vakolatok alatt. A fák valami szebb világ után sóhajtoznak, néha meg köhögnek kicsit, és nyögnek a galambok súlya alatt, – Ne sóhajtozzatok!, mindjárt itt a tél, eljön, hogy betakarja meztelen ágaitok, a város pedig majd visszatükröződik a rátok aggatott égők fehér fényeiben. Szerelmesek, drogosok, tolvajok és nyugdíjasok, apák és anyák, gyerekek, üzletemberek, mindre vár egy pad valahol egy parkban, vagy egy korsó sör, tea, üdítő, és ez így jó, így kell!, színesen forgunk az éjszaka fényei alatt a hatalmas körhintán, néha egymásra pillantunk, majd tovább, mindig tovább! Hogy másnap elfeledve mindent, egy új nap kezdetén, kávét kortyolgatva a gangos ház sötét konyháján, a sülő pirítóson olvadó vaj illata, a szomszéd köhögése, és a rohanó autók távolinak tetsző zajába vegyülő rádió recsegő hangja, mindez az enyém, az egész világ – csak egy pont. VARGA LILLA: VÁROSOM

Next

/
Thumbnails
Contents