Budapest, 2014. (37. évfolyam)
9. szám szeptember - Zappe László: Redukció a Vajdahunyad várban és a Városmajorban - 19. századi újrarendezett állandó kiállítás
30 BUDAPEST 2014 szeptember A Godspell előadásáról a Vajdahunyad várából szünetben eljöttem. Pedig nem is volt igazán rossz. Csak éppen unalmas. Három létra üres színpadon magában semmiféle illúziót nem kelt, utalásnak is kevés. Egyházi Géza szépen, technikásan énekli Jézus szerepét, de semmi több, nyári öltönyben, ügyesen, koreografáltnak nem mondhatón mozgó tanítványok körében, igazi színészi teljesítmény talán nem is várható el. A Júdást adó Torres Dani pedig nekem nem mond semmit sem, s ez nyilván az én hi bám. Hogy a szerepben sem látok benne semmi észrevehetőt, az viszont már bizonyára nem csak az enyém. Az meg, hogy egy óra alatt semmiféle illúzió nem támad bennem, bizonyára Jantyik Csaba rendezőé is. Sem a bibliai múlt, sem a futó jelen nem elevenedik meg a játékban. Az utóbbit ugyan néhány, többé-kevésbé szellemes, aktualizáló poén is erősíti. Az idősödő Mester körül naivkodó fiatalok nyüzsgésében van valami kimódolt életszerűség. Elég paradox, de láttukon valami ilyesmit éreztem. A művi úton előállított természetesség mintha a való életből vétetett volna. Hogy Jézus és Júdás között kiemelt kapcsolatnak kellene lennie, azt a rendező próbálja éreztetni, de nem tudja élményszerűvé tenni. Így maradnak a vég nélkül sorjázó, jól ismert példabeszédek, amelyek mély bölcsességéhez semmi érzékem. Már hatvan évvel ezelőtt, a hittanórákon is problematikusnak éreztem egyiket-másikat. Szóval a redukciónak, a takarékosságnak csak a hátrányait tudtam felfedezni, az esetleges lehetőségeket nem láttam meg, s főképp nem azt, ami leginkább vonzott, a hely varázsát. A városligeti millenniumi Vajdahunyad vára előtti térség remek hangulatú nyáresti koncertek helyszíneként él emlékezetemben úgy fél évszázad távolából. Mendelssohn hegedűversenye például mindig azt juttatja eszembe. A Spirit Színház Godspelljére sohasem fogok ilyen elevenen emlékezni. A Városmajorban a Pánik a fedélzeten sokkal silányabb, mégsem hagytam ott. Azt persze nem merném állítani, hogy ilyen borzalmat még nem láttam, de az biztos, hogy nem sokat. A Pinceszínház előadását alapvetően a tehetség nélküli szorgalommal félig-meddig elsajátított színészet szabja meg. A szakma margójáról válogatott szereplőgárda kínos működése nyilván nem helyfüggő. A Józsefvárosban is éppen olyan borzalmas lehet, mint Budán. Ám elképzelhető, hogy a szűkös térben, az intim közegben, az apró színpadon nem annyira szembetűnő, hogy a kirándulóhajó milyen szörnyen kihalt. Emlékszem a Pinceszínházból néhány esetre, amikor sikerült hitelesíteni egy-egy musical redukcióját. A Városmajori színpad ehhez hatalmas. Ritka eset, de ezúttal nem a helyhiány, hanem a tágasság okozza a gondot ezen a nyári játszóhelyen. Szemet szúr, hogy a bonyodalmas kapcsolatokban kínlódó társaság tagjain kívül egy lélek sincs a fedélzeten. Nemhogy tánckar, de egy árva statiszta sem kelti azt a benyomást, mintha tényleg emberekkel zsúfolt, mozgó, úszó szórakozóhelyen lennénk. Inkább a Tíz kicsi néger világtól elzárt szigete jut az eszünkbe róla. Pedig az abszurdan kiélezett történet még szellemes is lehetne, felfoghatnánk a szokványos családi drámák, még inkább az ilyesféle vígjátékok paródiájának is, ha Dömötör Tamás rendezésében ennek nyomai fellelhetők volnának. De hogy nincsenek, azon nincs mit csodálkozni, hiszen a színen ágálóknak, Ábel Anitá tól Simicz Sándorig az alapfokú színészet is nehezen megy, dupla fenekű, kétértelmű, izgalmasan rétegzett alakítások aligha várhatók el tőlük. Szimpla humor mulattatja a pénzükért minden áron röhögcsélni akarókat. Mert hát azért mindig szívderítő, ha három pár szélhámos kölcsönösen éppen egymást akarja átverni, kifosztani, s közben még az is kiderül, hogy nemcsak ismerik egymást, de bonyodalmas szerelmi-baráti-családi kapcsolatok is fűzik össze őket. Annyira bonyodalmasak, hogy az egyik férfinak mindkét szülője jelen lévő nő, miközben a harmadik nevelte föl. Az egy régebbi filmre is utaló cím pedig inkább arra céloz, hogy az egyik szereplő egy bombát rejteget, ami végül fel is robban. Bár ennek semmi köze semmilyen korábbi eseményhez. ● REDUKCIÓ A VAJDAHUNYAD VÁRBAN ÉS A VÁROSMAJORBAN Zappe László A Szépművészeti Múzeum 19. századi állandó kiállítása az elmúlt évek rendezéseit követően ismét megújul – a megszokott helyszínen, friss viszonyrendszer érvényesítésével. A most nyíló állandó tárlaton ismét a kor nagy francia művészeinek alkotásai, többek közt a közönség által kedvelt impresszionista remekművek kerülnek a középpontba: a kiállítás Delacroix-tól Puvis de Chavannes-ig, a romantikától a szimbolizmusig vezeti a látogatót. A francia művészek mellett természetesen most sem maradnak ki a válogatásból Európa egyéb területeinek irányzatai, a kiállítás emellett a múzeum gazdag osztrák biedermeier anyagából is újabb válogatást mutat. Az újrarendezett tárlat egyik legfőbb újítá sa, hogy olyan kortárs műveket is felvonultat, amelyek párbeszédet teremtenek a múzeumi anyaggal. A kiválasztott alkotások az 1800 utáni Gyűjtemény múlt évekbeli tevékenységét elevenítik fel, illetve az osztály jövőbeli terveit vetítik elő. ● 19. SZÁZADI ÚJRARENDEZETT ÁLLANDÓ KIÁLLÍTÁS Szépművészeti Múzeum, 1800 utáni Gyűjtemény Edouard Manet: Hölgy legyezővel
